Igen nehéz izgalmas filmet készíteni írókról, és általában, a szellem embereiről, hiszen néhány közismert példától eltekintve, ezek általában “unalmas” életet élnek. Görnyednek a papír vagy írógép felett, vagy ha nem, elgondolkozva pipázgatnak a teraszon. Ritkán történik velük olyasmi, ami van annyira látványos, hogy filmre kívánkozzon, hiszen önmagában egy töprengő, vagy gondolatait bodor szivarfüstbe burkoló ember nem igazán szórakoztató látvány. A gondolatai nyilván érdekesebbek, de a mozifilm nem az a formátum, amely ezek megjelenítésére leginkább alkalmas.

A német Maria Schrader a híres német-osztrák író, Stefan Zweig életének 1936-tól haláláig, 1942. február 22-ig terjedő időszakaszából villant fel néhány fontos jelenetet Stefan Zweig: Búcsú Európától című életrajzi filmjében – ami ugyancsak nem nevezhető akciódús alkotásnak. Viszont az a morális dilemma, amiről a film valójában szól, mégis igen izgalmas, sőt valóságos és húsba markoló. Arról van szó ugyanis, hogy milyen lelki tusát élhet meg egy hazáját elhagyni kényszerülő gondolkodó, méghozzá igazán nagy formátumú egyéniség saját hazájának sorsát, saját nyelvének, kultúrájának jövőjét féltve… Egyszerű ugyanis cinikusan kijelenteni, hogy el lehet innen menni, ha nem tetszik az adott rendszer. Még egyszerűbb azt kiabálni, hogy takarodjatok innen, mert ez az ország a miénk, nem a tiétek! Nagyon nem egyszerű viszont ezt megélni.

Nem egyszerű ma sem, de nagyon nem volt egyszerű a második világháború előestéjén, zsidóként, sőt mit több, világhírű zsidó származású íróként. Zweig igen nemesen, szinte főúri méltósággal vette tudomásul sorsát, és vállalta fel a dél-amerikai száműzetést, ami a gazdag, nagypolgári kereskedőcsaládból származó írónak látszólag és a kor körülményeinek megfelelően egy éveken át tartó, folyamatos fogadássorozat volt a “földi paradicsomban”, melyeken helyi méltóságokkal, valamint pálya- és sorstársakkal kellett találkozgatni, decens szalonokban felolvasásokat tartani és ismerkedni a brazil élet lusta, de kedélyes nyugalmával. Idilli állapotnak mondanánk ezt, főleg a világháború ma már ismert borzalmaival összevetve és főleg egy zsidó ember számára – Zweig lelkiismerete és mély felelősségtudata azonban az évek során egyre mélyebb kétségbeesésbe dönti az írót, s egyre fokozódó aggodalma saját kultúrájának, és saját, szeretett Európájának sorsát illetően végül -közismert módon- fiatal második feleségével közösen elkövetett öngyilkosságát eredményezte.

Schrader, valamint az író személyét mély intellektussal megszemélyesítő, kitűnő Josef Hader olvasatában Zweig egy valóban nagy formátumú, a világ, valamint saját kultúrájának sorsa iránt felelősséggel viseltető ember, aki elveiben szilárd, azonban mindig van ideje, energiája az élet ebből a szempont apró-cseprőnek tűnő, jelentéktelen dolgai iránt is. A néhány fejezetben, valamint egy drámai epilógusban elmesélt “életrajzi képeslap”, amellett, hogy plasztikus portréját adja egy komoly, nagy embernek, képes érzékeltetni azt a lelki tusát is, amelyen átmegy a filmben ábrázolt időszakban. Bár szinte végigbeszélik a filmet, tulajdonképpen különösebb akció nélkül (Zweig először Buenos Airesben a Nemzetközi Írószövetség konferenciáján, majd Brazíliában, azután New Yorkban, majd ismét Brazíliában van), az egzotikus környezet és a benne lakó emberek valóban természetes bája, de főként a Zweig logikus és mélyen etikus gondolatmenetének megértetése és megértése -egy érdeklődő, elmélkedésre hajlandó  és irodalomkedvelő néző számára- mégis érdekfeszítő élmény. Beleélhetjük magunkat általa az emigráció mindennapi “kényelmébe”, de talán megérthetjük általa egy picit a mi Máraink sokak számára érthetetlen tettét is. Zweig is egy európai volt a fehérek között és ezt e filmből is érezni fogjuk. 8/10 (Fotók: Mozinet)