Amikor kijöttem a film vetítéséről, azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan tudom belesuvasztani Török Feri eddigi életművébe ezt a veretes, komor, fekete-fehér drámát, de gyorsan rájöttem, hogy simán. Török eddigi pályája valahogy úgy függ a magyar történelem idővonalán, ahogyan itt most az ablakon kinézve látom, amint a szomszéd asszony csipeszeli fel a szárítókötélre a frissen mosott ágyneműt. Pedig ezt semmiképpen nem gondoltam volna a Feriről, amikor megismerkedtünk, ezelőtt vagy negyed évszázada. Jól fésült, kedvesen nyegle budai úrfi volt, Lacoste pólóban és 501-es Levi’sben, pont olyan, mint aki efféléket nyög be egy buliban, hogy: Ki a pöcs az a Nagy Imre?

És ez a fiú, néhány évvel később, immár filmrendezőként, megcsinálta a magyar film eddigi legszórakoztatóbb, egyben legpontosabb rendszerváltás-filmjét, a Moszkva teret. (Lásd: Ki a pöcs az a Nagy Imre?) Aztán eltelt egy kid idő, a ruhák csak szálltak, dagadtak a szélben, és eljött egy színházi rendezés a Radnótiban, majd annak alapján egy tévéfilm, az Apacsok. Majd megint ez meg az, aztán ez a film, az 1945. Rendszerváltás, majd néhány lépés vissza az időben a Kádár-korszak besúgóihoz, majd egy nagy ugrás a második világháború befejezését közvetlenül követő zűrzavaros időszakhoz, melyben az 1945 játszódik. Míg azonban a Moszkva tér alapvetően egy nemzedéki életérzés-film, addig a másik kettő határozottan mélyebb, morális kérdéseket feszeget, ráadásul meglehetősen érzékeny pontokra tapintva. Mindkét utóbbi film a történelem útvesztőiben eltévedt, majd kétségbeesésében, sarokba szorítottságában, vagy éppen természetesen életösztönből adódó nyereségvágyból, különböző súlyú bűnöket elkövető ember lelkiismeretét, bűntudatát vizsgálja.

Tulajdonképpen holokauszt-film az 1945 is, azonban főszereplői nem a zsidók. Lehet legyinteni, hogy miért kell megint egy ilyen film, csak aztán nehogy az a legyintés a saját arcon csattanjon, ugyanis a történet lényege az, hogy egy faluban, tehát egy relatíve kis lélekszámú, zárt közösségben, amikor a zsidókat elvitték, azok javait a falu lakossága kisajátította. Különböző mértékben, de szinte mindenki részt vett a capcarázásban. Volt, aki teljes házat, egy komplett boltot, volt aki csak néhány ezüstöt, szekrényt, lámpát szerzett, volt akinek csak annyi a bűne, hogy semmit nem tett, amikor tehetett volna. Aki azt mondja, hogy ez kamu, hogy ilyen nem történet, az hazudik. Vagy neki hazudtak. A film cselekménye szerint egy nap, a falutól néhány kilométerre lévő vasútállomáson két zsidó férfi száll le a vonatról, és a csupaszem állomásparancsnoknak köszönhetően, rövidesen az egész falu gyomra szorul össze idegesen. “Visszajöttek!” “Minden visszavesznek!” – suttogja mindenki. A testes falujegyző homlokán megszaporodnak az izzadságcseppek és egyre sűrűbben pöfékel szivarjából, övé most az az illatszerbolt, amely korábban Pollákéké volt, akiket viszont a jegyző strómanja jelentett fel a nyilasoknál. A két zsidó közben szótlanul, komoran baktat a falu felé, követve a felbérelt fuvaros lovaskocsiját, mely két, hatalmas, vészjósló tartalmú ládát szállítja.

A film, bár ívében, tartalmában és végkifejletében dráma, stílusjegyeiben mégis a western zsánerét idézi. Westernt, de pisztolypárbaj, s tulajdonképpen bármiféle akció nélkül. Mégis kifejezetten izgalmas a film. Török precízen adagolja a szinte thrillerbe hajló feszültséget, melyet kiválóan támaszt alá Szemző Tibor erős atmoszférát teremtő, kopogó, dobogó, kattogó és bongó kísérőzenéje. Ragályi Elemér izgalmasan komponált, fekete-fehér képei erősek, szuggesztívek (általában félek modern filmekben a fekete-fehér nyersanyag használatától, mert igen nagy a modorosság, a l’art pour l’art művészkedés veszélye – szerencsére, ezúttal erről nincs szó, ráadásul a témához, a film hangvételéhez is passzol most ez a visszafogottságában hatásos “színdramaturgia”). Bár a cselekmény által felvetett, igen mélyre ható kérdéskörbe merülve talán megütköztethetnek azok az allúziók, melyek feltolulásának Török sem tudott ellenállni, de ezek sohasem mennek a történet rovására, ízléssel, halványan tűnnek csak fel és ha nem akarom, nem is veszem észre. A Volt egyszer egy Vadnyugat nyitójelenete azonban elkerülhetetlenül eszünkbe jut, ha egy adott film úgy kezdődik, hogy vasútállomás, csend, valami nyikorog, néhány ember vár marcona pofával, de akár lehet ez a kósza gondolat a Szigorúan ellenőrzött vonatok is, csakúgy, ha egy filmben váratlanul fatális tűzkár keletkezik, akkor bizony Tűz van, babám! No, és a baktatás. Irimiás és Petrina baktatása, ahogy közelednek, ahogy elhaladtak Steigerwaldék tanyája mellett, ahogy jönnek, feltartóztathatatlanul, rejtélyesen és széleskörű izgatottságot kiváltva a Sátántangóban… Azonban szó sincs arról, hogy az 1945 valamiféle öncélú, posztmodern utalásbozót lenne, ezek az esetlegesen felmerülő párhuzamok sohasem idézetek, csupán halvány allúziók, melyek sohasem ülnek rá a film cselekményére…

…mely határozott erővel vonja be a nézőt a huszadik század magyar történelmének legszégyenletesebb szakadékába, melybe annak idején, túlzás nélkül egy egész nemzet zuhant bele, szabad akaratából, pöffeszkedő becsvágyból és önző anyagi haszonszerzéstől hajtva. Ugyanis a holokauszt magyar nemzeti ügy is. Ez a film élesen világít rá a kisember felelősségére. Az egész falu egyöntetűen rezzen össze a hírre, hogy két zsidó férfi jelent meg az állomáson. Annak is összeszorult a gyomra, aki nem is részesedett az elkobzott zsidó vagyonokból, talán azért, mert nem tett semmit ellene, csak eltűrte, hogy elvigyék a szomszédját, a törzsvendégét, a szeretőjét, csak azért, mert bizonyos “felettes hatalmak” nemkívánatosnak bélyegezték meg őt származása miatt. Hát még annak, aki tevőlegesen is részt vett a zsidók deportálásában… Pedig igazából senki nem ismeri a két zsidó férfi jövetelének valódi célját, csak a lelkiismeret az, ami beléjük tette a frászt, az elkövetett bűn kínzó tudatát és a bűnhődéstől való szánalmas rettegést. Fel lehet természetesen vetni azt, hogy mennyire értelmetlen a globális felelősségvállalás kérdésének felvetése, de egyrészt akkor, amikor globálisan bélyegeznek meg egy embercsoportot származása és/vagy vallása és/vagy életmódja és/vagy bármije miatt, ott bizony az ezért való felelősséget is globálisan kell vállalni. A film, bár fekete-fehér, de egyáltalán nem fest feketére minden magyart, igen széles palettán képes árnyalni a képet. S ahogyan a végére kihúzza az egészet, az masszívan telitalálat.

Bár előzőleg semmit nem tudtam róla, de a két zsidó férfi jövetelének valódi célját már az első jelenetben kitaláltam – talán sejtve azt, hogy minden ellenkező végkifejlet hamis, de főleg erkölcstelen lenne. Mégsem tudom azt mondani, hogy valódi tét nélkül telt el a film elkövetkezendő nagy része, részben az eddig említettek miatt, részben pedig az igen erős színészi teljesítmények miatt. Sokat emlegetik Rudolf Péter kövér, kopasz, szuszogó, izzadós jegyző-figuráját, tényleg erős alakítás, egy virtigli Döbrögi az illető, de hasonlóan erős feleségének, Nagy-Kálózy Eszternek neurotikus, ópiátfüggő feleség-karaktere is. Remek a kisebb, de a történet szempontjából fontos szerepekben Sztarenki Dóra, Szirtes Ági, Nagy Mari, Terhes Sándor, Derzsi János, sőt még Szabó Kimmel Tamás is, kissé mellékvágányon futó, de valahol a történethez mégis szervesen kapcsolódó karakterében, az igazán nagyot azonban Szarvas József alakítja Kustár, a stróman mélyen tragikus sorsú szerepében. Az ő figurája, illetve annak sorsa hordozza a film konkrét jelentését, üzenetét, ha lehet efféléről beszélni, amit minden rezdülésében, minden tétova mozdulatában és eltúlzott, részeg gesztusában mélyen átélt alakításban, megfellebbezhetetlen hitelességgel tolmácsol.

Fontos, erős film ez, mondom ezt elfogultság nélkül. 8/10