A szív a lélek lakhelye, legalábbis így tartja a mondás, amit természetesen az orvostudomány még sohasem tudott egzakt módon igazolni. Sőt, magának a léleknek fizikai létezése is bizonyítandó még, akkor is, ha vannak bizonyos feltételezések arra vonatkozóan, hogy állítólag a halál pillanatában a test 23 grammot veszt tömegéből, akkor ez csakis azt jelentheti, hogy ennyi a lélek súlya (oké, tömege), ami épp távozott a porhüvelyből, ergo a léleknek léteznie kell. Ezenkívül a keresztény hitvilág is megkülönbözteti magát, a Szent lelket, az Atya és a Fiú mellett. Nyelvünkben él a lelkes jelző, amellyel rendszerint pozitív szemléletű, tettre kész embereket jellemzünk, ellentétben a lelketlenekkel, akik viszont gonoszak, kegyetlenek, kíméletlenek, legalábbis így vélekednek róluk azok, akik ismerik őket. Lelkendezni pedig annyit tesz, mint kitörő örömmel viseltetni valami iránt… Lelkesül, lélekvesztő, lelki gyakorlat, lélekemelő és a többi. Amire ennyi szavunk van, az létezik. Talán éppen maga az élet az, csak éppen konkrét, fizikai értelemben körülhatárolva, egy ember élete, életenergiája, életereje – melynek lakhelye a szív, egy vérrel teli, lenyűgöző teherbírású, folyton lüktető izomdarab. Két ökölnyi hús.

A szív azonban néha elfárad, néha olyan trauma éri, ami olyan körülményeket képez, melyben a szív már képtelen tovább dolgozni, néha megbetegedik – ilyenkor a lélek hajléktalanná válik és mielőtt magába zárná az összedőlő lakhelye, elhagyja azt. A francia Maylis De Kerangal regénye, illetve az elefántcsontparti születésű, ám fehér bőrű Katell Quillévéré abból készített filmadaptációja, a Szívvel-lélekkel e kérdéskört járja körbe igen széles hangulati, érzelmi és nézőpontbeli skálán. Három fiatal srác szörfözni indul, ám autóbalesetet szenvednek, minek következtében egyikük agyhalott állapotban kerül, csak gépekkel tudják életben tartani. Eközben egy középkorú nő halálos szívbeteg, sürgős szívátültetés mentheti csak meg, ám éppen kibékült régi szerelmével…

Az álomszerű szimbólumokkal finoman átszőtt filmes lírától és vérben tocsogó képi naturalizmusig terjed a film elbeszélőmódja, mely összességében gyakorlatilag messzemenő alapossággal mutatja be a szervdonori rendszer működését (Franciaországban), tehát ebben az értelemben propagandafilm. Kezdetben van egy erős, fiatal szív, egy szerelmes szív, melyből azonban egy fatális szerencsétlenségben elszökik a lélek, közben vannak aggódó, fájdalomtól összeszoruló szívek, segíteni akaró szívek és áldozatokat hozó, megbékélő szívek. Van aztán egy rozoga, beteg szív, melyet viszont szinte szétfeszít a benne lakozó lélek. A történet azt a szerencsés esetet meséli el, melyben a fiatal, erős, de üres szív új lakót kap.

Bár rengeteg könny hull ebben a nőies filmben, csupa jó embert látunk, bár kevés boldogságot. Nincs egymás ellen való áskálódás, gáncsvetés, szurkálás és harc, itt mindenki segíteni szeretne azokon, akik segítségre szorulnak. Ideális állapot, mégha nekünk, a mai kor magyarjainak ez talán érthetetlen, vagy akár leegyszerűsítő módon hamisnak tűnik is. Aprólékosan, néha már túlságosan is a részletekbe menően mutatja be a film a szívátültetés fázisait, kezdve a donor donorrá válásának igen bonyolult lelki, érzelmi kataklizmájától, egyben jogi vonzataitól a műtétsorozat naturalisztikus ábrázolásán túl az ébredésig, melyben a lélek új otthonra lelve először mosolyog ki a világba. Nem mondom, hogy mindenkinek való ez a film, de akik érintettek a filmben bemutatott élethelyzetek valamelyikében, azoknak érdekes, sőt, támogató lehet megtekintése. 7/10