Férfikor (2017)

Politzer Péterrel együtt dolgoztam néhány évet, valamikor 2000 környékén. Ő hátul, a mozi egyik raktárában kialakított kis stúdióban vágott (főleg a Muhi András-féle Inforg Stúdió filmjeit), én a mozi előterében tettem a dolgomat. Volt, hogy tétova pillanatomban kamerát ragadtam, annak eredményét is Péter vágta vetíthető formába. (Szóval, ez biztosan nem lesz valami hű, de objektív írás…) Kedves, lelkes és végtelenül türelmes fickó a Péter, aki már vagy húsz éve vág (közben még egyetemi diplomát is szerzett erről). Kétszer kapott Arany Ollót, dolgozott többek között Hajdu Szabolccsal, Alföldi Róberttel, Madarász Istivel és Árpa Attilával is. 2003 óta ír és rendez is, több kisjátékfilm után a Férfikor az első nagy, egész estés mozija, mely állami támogatás nélkül, alacsony költségvetésből készült.

Felületesen nézve, főleg a bevezető képek alapján, akár gondolhatjuk azt is kis cinizmussal, hogy “na, ha nem mondod, akkor is tudom, hogy ez egy vágó filmje, hiszen olyan, mintha valaki több film kivágott filmfecnijeit ragasztgatta volna egymás után”… Tagadhatatlan, a fekete-fehér nyersanyagra forgatott, erősen képzőművészeti kísérleti film-szerű, defókuszált, remegő snittek kissé riasztóan hatnak a millió dolláros produkciók stabil, megkomponált (bár sokszor unalmas) képeihez szokott szemeknek, de hamar beleszokunk Politzer egyszerre lírai és dokumentumfilmszerűen realista világába, mely három párhuzamos férfisorsot, tulajdonképpen három mai pasi portréját fűzi egymás mellé. A film végére kiderül, hogy mindegyik roppant érdekes, tanulságos, megrendítő és mulatságos figura, miképpen mindannyian azok vagyunk, mert minden élet érdekes, megrendítő, tanulságos és mulatságos, ha úgy nézzük. Elsőre, persze, a kilencvenéves Szipál Mártonra kapjuk fel a fejünk. Ismert, sőt világhírű fotós volt az öreg (nem sokkal a forgatás után hunyt el 92 éves korában), rikító öltözetével feltűnést keltett, amerre járt, de hát aki olyan életet élt mint ő, attól ez a normális. Itt a filmben dramaturgiai okból Dezsőként beszél magáról. Tulajdonképpen nem a saját életét meséli, de ez az élet akár lehetne a sajátja is, amit viszont tényleg a saját lakásában, saját ruháiban, saját valódi életében mesél. Megrendítő látni a legnagyobb sztárok társaságának hajdani tagját -legyen is az a valóságban bárki- képekkel telezsúfolt, ütött-kopott pesti otthonában, savanyú szagú, de derűs magányban, ahogyan visszaemlékszik életére, szerelmeire, feleségeire. Ő képviseli a filmben a férfikor alkonyát.

A hajnal viszont egy apja révén egzotikus vonásokkal bíró 10 év körüli srácé (Fischer Samu), aki amúgy pont olyan, mint kortársainak túlnyomó része. Unatkozik az iskolában, legszívesebben egész nap focizna és lógna, azonban amikor az őt egyedül nevelő édesanyja balesetet szenved, hirtelen rászakad az élet, a maga összes terhével. Samu azonban ügyesen kerülgeti a buktatókat, mígnem szembesül az elkerülhetetlen legnagyobbal, amire nem lehet felkészülni.

Frank (Vass Péter) nagybőgős egy színházi zenekarban, aki szintén zenész feleségét várja vissza külföldi turnéjáról, nem sokkal azután, hogy egy buta félrelépés miatt majdnem szakítottak, de értelmes, felnőtt emberekként még meg tudták beszélni a történteket. Frank közben két kislányát adjusztálja, próbára rohan, karmesterének pálcát farag, majd kizárja magát a lakásából. Ettől még este előadás, aztán éjszaka érkezik felesége, akiért ki kell menni a reptérre… Ő vagyunk mi, középkorú férfiak, benne a sűrűjében, teljes erővel vágva a rendet magunk és szeretteink körül, mert ez a dolgunk.

Dezső, Samu és Frank talán nem is találkoznak egymással a filmben, de nem is kell találkozniuk. A cselekmény nem egy dramaturgiai ívre felhúzott történet, hanem “a” férfi mindennapi életét három különböző életkorában jellemző epizódok sorozata, kisebb részben Linklater Sráckorára, nagyobb részben Simó Sándor A legszebb férfikor című filmjére hajazva. A férfiség freskója a film, a normális, hétköznapi, különösebb deviáns szélsőségektől mentes férfi-lété, amit Politzer néhány igen jól eltalált, jó humorú, vagy éppen szolidan érzelmes, megkapó jelenettel illusztrál, miközben tartózkodik nagy igazságok kimondásától, tudva, érezve jól, hogy azok a nagy igazságok pont így kerülnek bele a képek, hétköznapi jelenetek mögé. A három főszereplő tulajdonképpen saját magát adja, azonban köréjük rendkívüli színészek kerítik olykor frenetikus karakterekként a hátteret: Tamási Zoltán iszákos karmestere, Esztergályos Cecília nagymamája, Dióssi Gábor kissé zavart fül-orr-gégésze és nem kissé pszichopata lakatosa, a forgatás után -Szipál mellett- szintén elhunyt Vásári József lehengerlő tanárfigurája mind alkalmas arra, hogy a későbbiekben is sokat idézgessük alakításaikat, gesztusaikat, benyögéseiket. Politzer Péter bemutatkozó filmje tehát egyszerre lett mulatságos és könnyes, érzékeny és férfias, okos és minden artisztikus vonása ellenére is szórakoztató mozi. Picit azonban lehetett volna még hosszabb is, hiszen egy vágó nem spórolhat ennyire saját rendezésével! 9/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.