A több tucat belga és francia film operatőreként ismert Philippe Van Leeuw rendezői karrierjének második alkotásából már világosan látszik, hogy erős elképzelésekkel épít tudatos életművet. Bemutatkozó rendezése (A nap, amikor Isten eltávozott) a közelmúlt egyik szégyenletes eseményéhez, a ruandai népirtáshoz kapcsolódik és egy belga családnál szolgálóként dolgozó tuszi nőt követünk végig útján, aki a közelgő hutu lázadók terrorja elől menekülve keresi családját, útját az őrült polgárháború stációi kísérik: halott gyermekek, megcsonkított, vérző sebeik fájdalmába beleőrült sebesültek, és pusztítás mindenütt.

Második filmje, a Volt egyszer egy Szíria, ahogyan címe is jelzi, Szíriában játszódik, napjainkban. A(z egyik) főszereplő itt is egy nő, egy buddhista vagy hindu vallású, valószínűleg indiai szolgáló, aki egy hajdan tekintélyesnek számító, értelmiségi, liberális értékrendű damaszkuszi családnál dolgozik, teljes megbecsülésben. Odakint zajlik a polgárháború, amit ugyanúgy expresszív zajkulisszák jeleznek, mint Van Leeuw első filmjénél. A film mindvégig egy lakásban játszódik, ide szorult be a már említett család maradéka, Musztafa, a láncdohányos nagypapa, Oum Yazan, a menye, aki három gyermekével befogadja a szomszédban élő, még csecsemőjét szoptató Halimát és férjét, aki azon van, hogy megszervezze az országból való kimenekülésüket. Halimáéknak azonban esélyük sincs eljutni külföldre, a magyar határig, ugyanis férjét, alig hogy kilép az elbarikádozott házból, egy orrlövész leteríti. Delhani, a szolgáló látta, hogy a férfi elesik, megrémül, de csak a ház asszonyának, Oumnak mondja el a történteket, aki viszont megtiltja neki, hogy Halimának szóljon férje elestéről. Oum minden erejével azon van, hogy az elbarikádozott lakásban megóvja a benntartózkodók életét, miközben férjéről, aki a városban van élelmiszerbeszerző úton, ő sem tud semmit. A robbanások közben egyre közelebbről hallatszanak, az ajtón pedig rekviráló milicisták dörömbölnek.

Gárdos Péter ’56 “élményét” feldolgozó, a kisgyermekkor ártatlanságára emlékező nosztalgiát a történelem vérszagú drámájával, és a mindenen felülkerekedő örökös kisember groteszkjével vegyítő Szamárköhögés című filmje juthat eszünkbe, miközben nézzük ezt a rendkívül nyomasztó, de rendkívül expresszív hatású filmet, azonban itt nyoma sincs annak a keserédes, de feltétlenül humánus humornak, ami Gárdos filmjét átlengte. Természetesen a történet (majd) mindegyik szereplője mélyen emberi gesztusokat mutat, szívszorító emberséggel viselkedik abban a néhány órában, melyet a cselekmény taglal, de sajnos, ezekben egyetlen másodperc sem adódik, mely mosolyra adhatna okot. Talán a nagypapa derűje, amikor imádott unokája odafut hozzá, de az őt körülvevő sűrű cigarettafüst mögött mindig érezzük mély és sötét elkeseredettségét. A szereplők pattanásig feszült idegei, a robbanászajok és ajtón dörömbölések között végzett mindennapi rutinok, mint fogmosás, WC-használat, evés, miközben minden egyes  zörejre egyszerre villannak a rettegő tekintetek, a halál torkában is önzőn feleselő tinédzserek, akik adott esetben, a következő pillanatban már halálmegvető bátorsággal viselkednek bölcs, felelős és bátor felnőttként; a film minden másodperce rettenetes erővel közvetíti azt a léleknyomorító, nyomasztó rettegést, amit egy véres, embertelen és teljességgel érthetetlen okok alapján zajló polgárháborúban élnek át az adott ország, nemzet ártatlan polgárai.

De mint film, mint művész alkotás is nagyon erős Van Leeuw filmje. Mentes mindenféle öncélú hatásvadászattól, mégis minden snittje alá van rendelve a film céljának, azt közvetíti és annak jelentését árnyalja, egyben sarkítja is. Egy pillanatilag sincs semmi túlbeszélve, viszont minden el van mondva, amit el lehet emberi szavakkal mondani arról a szenvedésről, amit jelenleg is emberek milliói élnek át szerte a világon. Bár nyilván nem az ostromlott Damaszkuszban forgott a film, az illúzió mégis tökéletes, attól függetlenül, hogy tulajdonképpen mindvégig belsőkben játszódik a cselekmény. Perfekt a színészek játéka is. 9/10