Zavarba ejtő filmmel állt elő a norvég Tommy Wirkola, akinek nevét a Náci zombik/Dead Snow című filmje óta rettegi értő és értetlen filmkedvelő szerte a világon. 2067-ben -ha jól emlékszem a jelen írás tárgyát képező film egyik jelenetében feltűnő évszámra- bőven meghaladta a kritikus határt a Föld népessége, annyira, hogy az élelmiszerellátás is nehézkessé vált. A jobb termelés érdekében nagyipari módszerekkel előállított, génmanipulált növények és állatok képezik az élelmiszergyártás alapanyagát, aminek köszönhetően azonban az emberiség körében ugrásszerűen megnőttek a sokszoros ikerszülések, különböző, addig sosem látott genetikus mutációk jelentek meg, így bizonyos politikai erők radikális választ adva a kor kihívásaira, meghirdették az egy család, egy gyerek programot. Ha valaki figyelemmel követi a tudomány mai folyását, az tudja, hogy ezek a megállapítások már tulajdonképpen a mai korra is érvényesek, és éppen ez volt az oka, hogy Kína már bevezette ezt a törvényt, amely mindössze egyetlen gyermeket engedélyez egy család számára (úgy tudom, 2015-ben ezt a nemzetközi felháborodás miatt visszavonták). De a Hét nővér problémafelvetése igenis reális, igenis kézzelfogható (és lényegi elemei a szupermarketekben már évek óta megvásárolhatóak).

Ugyanekkor viszont a cselekmény -mely egyszerre hajaz Lucinda Riley hasonló című regénysorozatára, vagy például Kurt Vonnegut 2BRO2B című novellájára- a hetes ikerként megszülető címszereplőkről, tehát már öntudatlan létükben is emberiségellenes entitásokról szól, akik -az allúziókhoz hasonlatosan- disztópikus cselekményben élet-halálharcot folytatnak a túlélésért. ERGO, szembe mennek a tudomány vészjelzésével… S mivel a történetnek ők a főszereplői, ők állnak a figyelem központjában, s bár hét egymástól határozottan különböző jellemként, de többségükben pozitív hősként nekik drukkolunk, az ő sikerükért, túlélésükért szurkolunk, tehát logikusan az emberiség ELLEN szavazunk. A filmvégi happy enddel, tehát győzelmükkel az itt felvetett állapotok továbbkulminálása mellett tesszük le a voksunk, tehát ok-okozati összefüggésként azt választjuk, hogy a genetikusan elkorcsosult emberiség csak nyugodtan haljon éhen.

Érzi ezt a feloldhatatlannak tűnő dilemmát Wirkola is, hiszen a pusztulás megakadályozása csakis radikális, hovatovább embertelen döntések nyomán történhet, ezért a filmben ezek meghozatalát egy nettó náciként megjelenő tudós-politikus asszonyra (Glenn Close) bízza, aki természetesen a történet végén el is bukik, mivel a címszereplő(k)nek győzniük kell (a dramaturgia szabályai szerint). De akkor most mi van az emberiséggel? Kínzó, nagyon kínzó kérdéssel a gyomrunkban távozunk a moziból, amire válasz nincs a filmben (vagy ha a válasz ez, amit netán mégis kiérezni vélünk, akkor az nekünk tán még nem, de gyermekeinknek, unokáinknak nagyon szar lesz)…

Persze, az is lehet, hogy a közönség nagyobb része ezzel a kérdéssel egyáltalán nem is foglalkozik (hasonlatosan például a Kárpát-medencét, sőt egész Európát újranépesíteni akaró jelenlegi magyar kormányhoz), és megelégszik a hétfrontos túlélőharc kétbites, olykor igen brutális és véres akciójeleneteivel, valamint az ezekhez méltó színvonalú konfliktus katartikusnak azért nem mondható tisztázásával és simán beburkol utána egy dupla hamburgermenüt, műhúsból és műkrumpliból, műanyagkólával (oszt’ csá).

Lehet, hogy most szólni kellene Noomi Rapace színészi bravúrjáról is, ahogyan egyszerre hét karakterként játssza a címszereplőt, de sajnos, Noomi rossz színésznő. Sőt, nagyon rossz színésznő. Egyetlen arca van, egyetlen tekintete, amit viszont már megismertünk a Tetovált lányban. A hét nővér karaktere csupán smink, ruha és paróka, de valójában jellemükben, karakterükben nincs köztük különbség, legalábbis színészi értelemben. Alkatában nincs semmi nőiesség, annyi szexus sugárzik belőle, mint egy csavarkulcsról. Erről nem tehet, de színésznőként egy egzotikus arc édeskevés. Tetszettek viszont a 2067-es évben használatos kütyük, valamint az, ahogyan ezeket a scifi-kellékeket az ügyes díszlet- és látványtervezők beépítették Bukarest és Constanța posztkommunista román architektúrájának decens koszlottságába. 6/10