Manapság már csak elvétve hallani az AIDS-ről, ami persze, nem jelenti azt, hogy ez a betegség eltűnt volna a Föld színéről, csupán arról van szó, hogy mára már hozzáférhetőek olyan gyógyszerkészítmények, melyekkel kordában lehet tartani e kórt. Az AIDS azonban ugyanúgy fertőz, és ugyanúgy jelen van szerte a világon, csak ma már nem halnak bele oly sokan tragikusan gyorsan, mint valamikor a nyolcvanas években, amikor megjelent. Hogy ez így van, abban igen nagy szerepe volt az olyan civil csoportoknak, mint például a francia Act Up Paris csoport, amelyiknek történetébe avat be a 120 dobbanás percenként című francia dráma.

Az Act Up Paris-t néhány, többségükben már AIDS pozitív francia meleg alapította meg amerikai mintára, és harcos, erőszakos provokációtól és botrányoktól sem mentes akcióikkal hathatós figyelmet irányítottak az AIDS összetett problematikájára. Megküzdöttek a tétova gyógyszergyárakkal éppúgy, mint az értetlenkedő egészségbiztosítókkal és politikusokkal, de a társadalom tájékoztatására is fordítottak energiákat. A csoportot azonban nem fűzte össze azonos meggyőződés, voltak köztük, akik agresszívebben gondolták a harcot, mások inkább a kompromisszumok keresésére koncentráltak, miközben tagjaik közül egyre sűrűbben hunytak el az ekkor -kilencvenes évek közepén- még rejtélyesnek számító kórban. Létük egyetlen kétségbeesett segélykiáltás, egyben figyelmeztető sziréna azoknak, akik érintettek, de még nem kapták el a betegséget, de azoknak is, akik úgy hiszik, őket nem érinti az AIDS, hiszen nem használnak drogokat intravénásan és heteroszexuálisok.

Robin Campillo igen megrázó drámájának egyik vonulata az, ahogyan szinte dokumentumfilm hitelességével reprodukálja a csoport hangos, olykor személyeskedéstől sem mentes, szenvedélyes vitáit, ahogy bemutatja olykor brutális akcióit, melyek rendszerint a rendőrségi fogdákban végződtek. Fiatal, részben ismert (pl. Adéle Haenel), de többségükben inkább ismeretlen színészek lenyűgöző hévvel és döbbenetes hitelességgel alakítják azokat a különféle személyiségű, de sorsukban mégis tragikusan azonos aktivistákat, akik a csoport magját alkották. A 140 perces film durván fele e viták és akciók részletes bemutatásával telik, ami egyrészt felkavaró élmény, másrészt olykor már kissé túlzottan bennfentes(kedő)nek is hat.

Ugyanilyen részletességgel feslik fel azonban a film másik vonulatát képező szerelmi szál is, mely a csoport két tagja, az AIDS pozitív Sean (Nahuel Pérez Biscayart) és a kórtól mentes Nathan (Arnaud Valois) között szövődött. Talán még egy magát nyitottnak, toleránsnak gondoló heteroszexuális nézőt is meghökkent az a természetes, őszinte nyíltság, ahogyan Campillo megmutatja két férfi szerelmét, azonban az első csókjelenet után bizonyítja igazát, hogy ilyen megközelítésben hamar lehull az előítélet és a prüdéria fátyla, és csak a tiszta szerelem marad, mely két ember között szövődött. Bár olykor igen merészen ábrázol testi szerelmet, ez soha nem válik pornográffá, Sean és Nathan szerelme csupán egyszerűen szép – és igen fájdalmas, az előre látható és ekkor még elkerülhetetlen vég miatt. Részben talán erre utal a film címe is: a 120-as pulzus éppen kétszer annyi, mint egy ember normális szívverése, de éppen annyi, mint amennyit két normális ember szíve ver egy percben.

Másrészt, a 120-as ritmus a kilencvenes évek elején szárba szökkenő elektronikus tánczenei szcéna kedvenc metruma is, mely az emberi test izgalmi állapotának megfelelő zenei lüktetést generálja, amire a legkülönfélébb nemi irányultságú fiatalok táncoltak egyfajta forradalmi mámorban… Ez a ritmus fűzi össze ezt az őszinte, nagyon tiszta, mély, de egyben mélyen fel is kavaró filmet. 8/10