Mivel nem néztem a Trónok harcát (illetve igen hamar beleuntam), így fogalmam sincs, kik azok, akikkel reklámozzák ezt a filmet, amire viszont mégis jobban ülne az, hogy olyan ez a Megtorlás, mintha Quentin Tarantino elvesztette volna a humorát és egy bibliaian dörgedelmes és sokkolóan erőszakos sorsdrámával állna elő. Pont olyan. Mindamellett pontosan illeszkedik abba a napokban a világmédiát elárasztó, de cseppet sem új keletű botrányerdőbe is, mely valamilyen hatalommal bíró emberek (mondom Weinstein, mondom Marton, mondom katolikus papok, mondom, hogy ijesztően hosszú a sor, ha elkezdjük) által elkövetett szexuális visszaélésekre, egyáltalán, emberek emberek általi lelki, de akár fizikai megnyomorítására, megalázására és elnyomására irányítja rá a figyelmet. Nehéz ma ennél a filmnél aktuálisabbat, naprakészebbet találni a témában (bár minap a tévében A szolgálólány meséje is igencsak odacsapott).

Egyszerű lenne leírni, hogy Guy Pierce egy sátáni jellemű lelkészt jelenít meg a történetben, aki a Biblia szavaival indokolja és igazolja összes, normális aggyal szinte felfoghatatlan szörnytettét. A filmet író és rendező holland Martin Koolhoven azonban nem elégszik meg annyival, hogy felpakol a vászonra egy (a filmművészetben amúgy már kissé közhelyes) démoni figurát, mint az eredendően létező gonoszt, hanem egy négyes tagolású, bibliai sodrású, monumentális folyamban annak fejlődéstörténetét mutatja be. Hogyan válik egy köztiszteletben álló emberből szörnyűséges, aberrált, vérfertőző gyilkos, ha az adott közösség/társadalom közerkölcsei, törvényei, illetve saját ideologikus meggyőződése, világlátása vasabroncsba szorítja saját belső, tomboló életenergiáit, szexuális vágyait? – ezt festi fel Koolhoven filmjében világos, határozott, erős ecsetvonásokkal, Grant Wood híres festményét, az Amerikai gótikát (lásd a második képet) megidézve. A sátáni tiszteletes karrierje meredeken ível az általa cinikus lekicsinyléssel emlegetett Pokol lángjai közé, ám a neki megadatott híres utolsó szavakat elmondhatja ő is.

A Gonosz sorsát ezúttal egy ábrándos kék szemű, törékeny, szőke lány (Dakota Fanning) képében megjelenő, belül rendkívüli lelki erővel, a Jó iránti makacs elköteleződéssel és természetes igazságérzettel felvértezett vadnyugati Szent Johanna teljesíti be, aki Koolhoven meséjében ellenfeléhez hasonló méretű, de ellentétes irányú pályán, felfoghatatlan mennyiségű megaláztatáson felülkerekedve és felfoghatatlan áldozatokat hozva jut el sorsa eleve elrendelt végkifejletéig. A két, több ponton is elválaszthatatlanul egybefonódó hatalmas életutat a holland rendező egy nemesen egyszerű, de mégis vibrálóan izgalmas narrációban meséli el, négy fejezetben. A cselekmény nem kronologikus, hanem egyre mélyebben merülünk az időbe a Gonosz titkát kutatva, hogy csak a végkifejletre érjünk vissza a jelen időbe (ami a történetben nagyjából az 1880-as évek Amerikájának Vadnyugata). Bár effektíve évtizedeket ölel át a film, maga a történések mennyisége és intenzitása mégis balladai töménységű. Valóban az egészet el lehetne mesélni fél órában is, viszont akkor egészben való (kissé perverz) megmerítkezés érzéki élménye, amihez Koolhoven döbbenetesen expresszív környezetet teremt. Kellenek azok az olykor csigalassúsággal pergő filmpercek, melyekben szinte fizikailag is érezhetjük például annak a filmbeli bordélynak, vagy a disznóólban, trágyalében térdelve végrehajtott életmentő műtétnek a hangulatát. Kis túlzással, itt minden mondat végén véres erőszak a pont, egy erőszakos világban, ahol egy törvény van, a szemet szemért, fogat fogért, ott nem lehet másként. Kellenek a fejezetek közötti, szokásosnál jóval hosszabb fekete blankok is, hogy legyen ideje lecsapódni bennünk annak, ami röviddel előtte ránk ömlött. Ritmusában a film azonban mégsem Tarr Bélát, hanem Tarantinót idézi. Az a mennyiségű, olykor már gyomorforgatóan explicit brutalitás, amit e filmben látnunk kell, az rá jellemző, vagy még inkább bizonyos távol-keleti filmesekre, akiknek neveit még a legelvetemültebb filmgeekek is csak suttogva ejtik ki, szigorúan zárt körben. Bár, ha úgy nézzük, hogy a Biblia sem fukarkodik a brutális vérfürdőkkel, akkor él a szakrális párhuzam, annak ellenére, hogy maga a film nem szakrális: ahol ugyanis a Sátán elpusztul, ott nem létezhet Isten sem.

Érdekes, hogy ezzel az ólomsúlyú, mélyen felkavaró, brutális alkotással jelentkező Koolhoven korábban szinte semmi jelét nem mutatta annak, hogy ekkora formátumú figura lenne. Én legalábbis csupán egy habkönnyű, multikulti gasztrokomédiát láttam csak tőle, de a Rántotthúsnál ez nagyságrendekkel komolyabb darab. A történetvezetés, a cselekményszervezés szigorúan, szinte mértanian pontos logikája, a benne ábrázolt jellemek komplexitása, a bravúros rendezés, a mély és hiteles színészi alakítások (Pierce nagyon komoly, Oscar-díjas alakítást nyújt, Fanninghoz hasonlóan), a következetesen végigvitt bibliai utalásrendszer által sugallt összetett jelentésrétegződés, valamint ezzel együtt tapintható aktualitás mind az év, ha nem az évtized egyik legjelentősebb filmjévé tenné a Megtorlást, aminek csak az erőszak olykor már eltúlzottan (de szerintem még nem öncélúan) naturalista ábrázolása mond ellent. 10/10