Akár hiánypótló megoldásként is tekinthetünk erre a Volt egyszer egy Németország… című történelmi vígjátékra, melynek bár témája minden szálával kapcsolódik az igencsak feldolgozott második világháború, valamint a holokauszt témájához, amit és ahogyan mesél, az azért -hovatovább- nóvum. Bár korábban is készültek ebben az időszakban és témában játszódó humoros dolgozatok, azért a holokauszttal, illetve az azt elszenvedő zsidósággal való viccelődés meglehetős tabu kultúrnépek között a mai napig. És különben is, a legjobb zsidó-vicceket mindig a zsidók tudják. Na ja, igen nehéz is viccet találni abban, amikor egy náció csakis azért próbál meg kiirtani egy másikat, mert annak az övétől más a vallása, kultúrája, vagy csupán nem tetszik azok sapkája… Nem véletlenül mondta az Auschwitzot megjárt Királyhegyi Pál, hogy “akinek van humorérzéke, az mindent tud, de akinek nincs, az mindenre képes…”, azért a zsidóság túlélésének (vö: bölcsesség, intelligencia, tehetség) kulcsa minden bizonnyal erősen önkritikus humorérzéke lehet, hiszen ha valaki, akkor a zsidók képesek még a halál torkában is viccelődni.

Egy ilyen figura lehetett David Bermann (Moritz Bleibtreu) is. A hajdani jól menő rövidáru-kereskedő egész családja odaveszett valamelyik lágerben, ő azonban azzal élte túl a córeszt, hogy véletlenül, szinte önkívületben elsütött egy viccet, és azon hangosan felröhögött az élete felett ítélkező, pohos náci. Ettől kezdve David kivételezett státuszba került… A film cselekménye idején már vége a háborúnak, Németország kezdi magát összekaparni a romokból. David, immár frissen borotválva, a körülményekhez képest csinosan összeverbuvál egy csapatot ismerős tűlelőkből, hogy fél-legális üzleti tevékenységgel keressék meg azt a pénzt, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a szabad Amerika irányában elhagyhassák azt az országot, amely majdnem sírjukká vált. Az üzlet, köszönhetően a tehetséges munkaerőknek (köztük az egyik szerepben a németül kitűnően beszélő Mácsai Pállal), virágzik, a háborút kivételes helyzetben átvészelő David azonban a történelmi igazságtételre készülődő amerikai katonai hírszerzés figyelmének hajszálkeresztjébe kerül és nácikkal való együttműködéssel vádolják.

David Bermann története egyébként valóban vicces, azonban ezt Sam Garbarski (pl. Irina Palm, Vijay és én) kissé nehézkesen tudja filmre konvertálni. Én alapvetően nem szeretem, amikor egy film karaktere elmeséli a filmben azt, amit adott esetben róla tudni kell, de minden illusztráció nélkül, a filmnyelv, mint eszköz használata nélkül. Holott, a film ereje éppen a kép lenne és pazarlás azt (és a nézők idejét) arra pazarolni, hogy azt mutatja, amint egy ember elmeséli a történetét (kivéve, ha dokumentumfilmről beszélünk, ám ezúttal erről nincs szó). Itt azonban nemcsak David története, hanem az övén kívül még egy sor rendkívül érdekes történet tárul fel ily módon, ami idegesítő. Nem mellesleg, az adott karakterek is sokkal plasztikusabbak lennének, ha őket dramatizált jelenetekben ismernénk meg, nem csak néhány íróasztalszagúan kiprovokált szpícsben. A kerettörténet viszont, David biznisze, a kihallgatás, sőt, egy szerelemi szál is, nem olyan erős, és nem is olyan különleges, hogy elbírjon ilyen kihagyott ziccereket. Néhány bizarr helyzetkomikumból adódó szolid poén, néhány, a háborút elvesztő németeket és azt megnyerő amerikaiakat körbekarcoló fricska, de ennyi kevés egy igazán szórakoztató vígjátékhoz. Legfeljebb egy tévéfilmre jó, és ezen nem segít a túl sötét, túl komor fényképezés (Virginie Saint-Martin) sem. Garbarski továbbá a vígjátékhoz elengedhetetlen tempót sem tudja diktálni, történetmesélése inkább drámai, pedig a cselekmény szinte kiabál a pergő ritmusért. Akár még egy kissé elrajzolt, groteszkbe hajló szemléletet is elbírna a sztori – ehelyett azonban csak egy öreges, otthonülős, tévézős hangulatú mozit látunk. 6/10