Klaus Harö filmjét még az első Finn Filmnapok keretében vetítették nálunk 2011-ben, majd ahogy jött, úgy merült el a feledésben. Néhány vallásos fórumon ugyan még számon tartják, de ennél nagyobb publicitást érdemelt volna. (Az említett fesztivál szereplői közül talán egyedül A hercegnő nem tűnt el nyom nélkül, róla itt is olvashattunk.) A közelgő Finn Filmnapok  kitűnő alkalom, hogy  szóba hozzam ezt a filmet, mert igazi gyöngyszem:  amilyen apró (alig több egy óránál), olyan értékes, tiszta, kerek történet, nincs benne egy fölösleges másodperc sem. Amolyan hallgatós; két szereplőre épülő csöndes, bensőséges kamaradráma.

Egy életfogytiglanra ítélt nő, Leila (Kaarina Hazard) váratlanul kegyelmet kap. Egyúttal munkát, menedéket is kínálnak neki az idős, vak Jákob tiszteletesnél (Heikki Nouisiainen). Leila kelletlenül, de elfogadja az állást, és elutazik a finn tóvidék isten háta mögötti szegletébe, ahol levelek felolvasásában, megválaszolásában kell segítenie az öreg lelkészt. Nem holmi rutintevékenységről van szó: a posta érkezése a nap fénypontját jelenti az omladozó parókiában. Jákob atya hivatásának tartja, hogy imádkozzon a levélben hozzá forduló emberekért. Ismeretlenek panaszolják el neki gondjaikat, ő pedig az imán túl vigasztaló szavakat, esetleg anyagi támogatást is küld. Ez ad értelmet mindennapjainak. Amint meghallja a jól ismert kiáltást („Levelek Jákob tiszteletesnek!”), felvillanyozódik, és olyan szemérmesen mosolyog, mint egy szerelmes kamasz.

A darab lelke a két főszereplő. Heikki Nouisiainen alakja felejthetetlen, világtalan tekintete annyi jóságot, olyan sokat megélt bölcsességet sugároz, hogy bárki örömest kiöntené neki a lelkét.  A tagbaszakadt. Kaarina Hazard méltó partner: csak van és néz, lehetetlen eldönteni, mi jár a fejében. Ülnek a kertben a sudár nyírfák alatt, kopott nádszékeik alig látszanak ki a magas fűből; körülöttük bogárdöngés, madárcsicsergés. A rituálé ismétlődő elemei (a posta érkezése, a levelek felolvasása, a kommentárok és a válaszadás) egy örökké tartó harmónia benyomását keltik. Ám a postás egy napon másfelé kanyarodik, nem jön több levél. A világ megszokott rendje felborul, hogy aztán a kétségbeesett zavarodottságból végül mégiscsak megszülessen a béke. A katarzis csöndes, szívszorító, a zárás logikus és kiszámítható, akár a mesékben.

Leiláról sokáig nem tudni, miért kapott börtönbüntetést; érezhetően súlyos lelki terhet cipel, az elhallgatások, képi utalások elindítják a fantáziánkat, megerősítést azonban csak a végén kapunk. Közte és a hívő aggastyán között áthidalhatatlannak tűnő távolság feszül, egy dologban viszont hasonlítanak: mindketten magányosak. A nő egy percig sem áltatja magát, ám a lelkészt jó darabig hasznossága tudatával töltik el a segélykérő levelek. Amikor elszakad a vékony szál, mely az emberekhez kötötte, légüres térbe kerül, átértékeli mindazt, amit eddig tett vagy gondolt. Megrendítő az aggastyán önvizsgálata (ha mindenkiben annyi önzés lapulna, mint őbenne, a világ legtöbb gondja egy csapásra megoldódna).

Harö finom célzatossággal hangsúlyozza alkotásának vezérmotívumait, mint az egymásra utaltság, a szeretetre való képesség vagy az egyén fontossága. A végeredmény mégsem lesz valami áhítatos prédikáció, ahhoz az elbeszélés túlontúl visszafogott. A szereplők eleve keveset beszélnek, a gesztusok, tárgyak vagy természeti jelenségek ugyanolyan súllyal esnek a latba, mint a szóbeli megnyilatkozások. A rendező emellett kevés snittből rakja össze mondandóját, alig mozdítva a kamerát, így hosszú beállításokat kapunk, nagy ívű svenkeket, sok állóképet, ami biztosítja a film kiegyensúlyozott tempóját. Kizárólag természetes fénnyel dolgozik és a természet színeivel: mindenhonnan a fű zöldje, az ég, a víz szürkesége köszön vissza. Ehhez jön még a gyér zongoraszólamból és természetes zörejekből összeálló hangsáv – minden együtt van a tökéletes elmélyedésre. Üdítő ez az egy óra: felemelő, kristálytiszta példázat, könnyű, mint a májusi madárfütty. (10/10)