Örök tél (2018)

A kommunizmus áldozatainak emléknapján került bemutatásra az állami tévében a Szász AttilaKöbli Norbert szerzőpáros (A berni követFélvilág) legújabb történelmi témájú dolgozata, az Örök tél. A bemutató időpontja nem véletlen, hiszen a film témaválasztása nagyban kötődik hozzá azzal, hogy a magyar történelem eddig nem igazán feldolgozott, tragikus eseményét próbálja meg feldolgozni. A második világháború végnapjaiban a felszabadító (más szempontból az országot elfoglaló) szovjet Vörös Hadsereg 250 ezernyi, többségükben németes hangzású nevet viselő magyart, civileket, nőket és asszonyokat vonszolt el Szovjetunió belsejébe “málenkij robotra“, azaz kényszermunkára. Az etnikai alapú megtorlás 100 ezernyi ártatlan áldozatáról sok évtizedig még beszélni sem volt szabad, és a rendszerváltás óta sokan vádolták is a magyar filmet azzal, hogy akkor is hallgat a szégyenletes tragédiáról, amikor már lehetne beszélni róla…

Ez természetesen így azért féligazság, hiszen a Gulyás-testvérek például már a nyolcvanas évek végén (a rendszerváltás előtt!) foglalkoztak a témával kétrészes dokumentumfilmben (a youtubeon megtekinthető itt és itt), de míg a magyar zsidók második világháborús genocídiuma több film témáját adta (a Jób lázadásától a Saul fiáig hosszú a lista), addig a magyar történelem eme másik tragédiája valóban a háttérbe szorult. Nagy a felelősség az alkotókon, hiszen nagyok a társadalom elvárásai is az igazságtételt illetően (megjegyezve közben azt is, hogy ennek nem biztos, hogy a játékfilm a legmegfelelőbb terepe, bár mindenképpen egy fontos eszköze).

Szászék -tőlük már elvárt módon- igényes és hatásos filmet készítettek, mely azonban eszközeiben, hatásmechanizmusaiban semmiben nem különbözik a sokak által holokauszt-filmeknek, valójában inkább láger-filmeknek nevezendő műfaj jellegzetes, az idők során közhellyé vált elemeitől. Hogy itt és most egy falusi rokonoknál magát meghúzó sváb nemzetiségű magyar nőt látunk, az műfaji szempontból ugyanaz, mintha az a nő egy magyar zsidó lenne, aki egy pincében bujkál az őt deportálni szándékozó nyilas trupp elől. Ugyanaz a begyűjtés emberi mivoltában megalázó, brutális jelenetei, ugyanaz az erőltetett menet, ugyanaz a marhavagon, ugyanaz a szögesdrót, ugyanazok a barakkok, a katonák ugyan itt nem német, hanem orosz vezényszavakat ugatnak, a kapun is vörös csillag a munka felszabadító hatalmát hirdető felirat helyett – holott ez is munkatábor, sőt, kényszermunkatábor. Rongyokba bugyolált, megrettent tekintetek előtt talicskán tolják ki a csonttá soványodott hullákat, az elődeiket és sokuk sorsát. Koncentrációs tábor. GULÁG. Ugyanaz.

Emberi szempontból is tökéletesen ugyanaz a szituáció. Származási, vallási, etnikai okból végrehajtott, politikai indíttatású népirtás. A náci németek precízebbek, az szovjet oroszok brutálisabbak, de végül is ugyanazok, gyilkosok. Legalábbis azok, akik ebben a szégyenletes tragédiában részt vettek. Az áldozatok kivétel nélkül ártatlanok, mert nincs bűnük: ez is egyformán borzalmas tragédia, mert az nem bűn, ha valaki svábnak vagy zsidónak születik, ahogyan az sem, hogy a neve németes hangzású, vagy csak éppen arra jár, amerre a begyűjtés folyik… Ha azt felismerjük e film által, hogy nem létezik olyan indok, elv, politika, bármi, amely feljogosítaná az adott hatalmat arra, hogy ártatlan, civil embereket kényszerítsen akaratuk ellenére bármire, s főleg arra nem, hogy életüktől megfossza őket, akkor már elérte a célját. Teljesen mindegy, milyen jelzőjű ez a hatalom, ha vannak áldozatai, az a hatalom gonosz.

Az Örök tél tehát teszi a dolgát, szép, fagyos, beszédes képekkel (Nagy András igényes munkája) és jelenetekkel, dicséretes filmszerűséggel, tömör, lényegre törő párbeszédekben mesél egy fájdalmasan és nyomasztóan igaz történetet egy isten háta mögötti lágerről, a benne összezsúfolt ártatlan rabokról és sorsukban tőlük csak alig különböző őrökről (akik pont ugyanúgy el vannak zárva szeretteiktől, mint azok, akiket őrizni kénytelenek). A kötelező lágerfilmes elemeken kívül van benne pici farkaskaland, pici trükkismeret a lágerben való túlélés gyakorlatát illetően, ismert történetek, mint a Biblia-lapba sodort cigaretta és társaik, valamint egy kissé meglepő szerelmi történet – mely azonban szerintem kicsit félreviszi az egész filmet.

Érteni vélem, hogy a negyedmillió elhurcolt magyarból nem feltétlenül a 100 ezer szerencsétlen áldozatot kell megmutatni, hanem inkább a 150 ezernyi túlélőt, és fel sem merül bennem az, hogy bárki is kisebbíteni, vagy csak árnyalni szeretné a GULAG-okban megtörtént szörnyűségeket. Érteni vélem azt is, hogy a szenvedést sem kell szinte a pornográfia naturalizmusával ábrázolni ahhoz, hogy érzékelni lehessen annak borzalmait, de valamiért, igazán mélyen, mégsem érint meg a film. Talán azért, mert ugyanazokkal az eszközökkel operál, mint például a Schindler listája című holokausztdráma. Ismerem a “patronokat”, tudom, hogyan működnek, ezért hatásukra már immúnis vagyok, értem őket, átérzem őket s gyűlölöm őket – de már tudom őket. Még a híres piros kabátos kislány színdramaturgiája is megjelenik egy kórházi ágynál átnyújtott piros alma formájában, amint Csányi Sándor (amúgy igen kerek) karaktere ad át a főszerepet -rongyokban, megrettent tekintettel- játszó Gera Marinának. (A Saul fia például nem így működött, és ezért is hatott.)

Önmagában Irén (Gera Marina) és Rajmund (Csányi Sándor) szerelmével sem lenne baj, nem vitathatom hitelességét és van is benne annyi “nafta” dramaturgiai értelemben, hogy mintegy vezérfonalként húzza a történetet a végkifejletig. A végkifejlet azonban úgy fityeg a film végén, mint hajdan az ún. “vörös farok” az aczéli kultúrpolitikához pontosan illeszkedő “alkotások” végén a nézők szájába rágott, ideologikus tanulság. Csak éppen itt ez a farok nemzetiszínre van színezve. Irén döntése, főleg Rajmundéval összevetve, s végigkövetve azt a hosszú és viszontagságos utat, amelyen odáig eljutottak, számomra hiteltelen, hamis döntés (még akkor is, ha történetesen valóban történtek ilyen döntések, lásd pl. Sopron korabeli népszavazását hovatartozását illetően). De az is éppen ilyen hiteltelen lett volna, ha Irén megy Rajmunddal, mert akkor senki nem mosná le a filmről a brüsszeli propaganda nemzetmérgező mákonyát, még ha a mai magyar valóság éppen őket igazolná is, és a történelmi tényekkel sem menne szembe… Szerintem éppen megfelelő lett volna egy olyan, szintén optimista hangú, és talán az ilyen élettel össze nem egyeztethető életkörülmények között megtörténő, ez esetben valóban magasztos szerelemhez igazából méltó végkifejlet, hogy Rajmund szabadkaiságát elhagyjuk, és őt mondjuk a magyarországi Fegyvernekről eredeztetjük (ahol amúgy fontos gyűjtőtábora volt a GULAG-okra induló raboknak), és akkor a szerelmesek maradnak itt, ahol születtek, magyarnak. Meg svábnak. Meg zsidónak, meg romának, meg tótnak és a többi nációnak.

Ha azonban a kommunizmus valódi áldozataira emlékeznénk kegyelettel, akkor nézzük inkább Gulyásék fentebb linkelt filmjét. 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Örök tél (2018) bejegyzéshez

  1. Irina Simon szerint:

    így gondolom, gondoltam tegnap este, meg ma reggel is, amikor az este látottra gondoltam. Nem igazán mélyen hatott rám-lehet, hogy túlzott várakozással voltam. A piros almánál nekem is beugrott Spilberg. Inkább volt ez a film Schindler listája, eszközeiben, hatásában, és közel sem Saul fia, de Jób lázadása sem. És igen, a vége….

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.