Joaquin Phoenix tavaly Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta ezért a filmért, ami bőven elég ahhoz, hogy látni akarjuk – tökmindegy, miről szól. Azóta várom. Most végre megérkezett, de mégsem érzek akkora lelkesedést. Pedig minden együtt van. Szép képek, emlékezetes kompozíciók, Phoenix játéka hibátlan, az elbeszélés szűkszavú (a forgatókönyvet is díjazták), és Joe Bini vágó sem ad ki a kezéből fércmunkát (húsz éve dolgozik együtt Werner Herzoggal). Próbálom összeszedni, miért nem szerettem Lynne Ramsay moziját. Félreértés ne essék, akad rajta szeretnivaló is.

Eleve lehangoló história, mocskos világba merít alá, bár ennek nincs köze a minőséghez. Ahogy a rendező korábbi munkái (Patkányfogó, Morvern Callar, Beszélnünk kell Kevinről) sem matinédarabok, úgy a Sosem voltál itt megtekintéséhez is kell némi mazochizmus. Különösen kellemetlenné teszi az élményt, hogy a film egészen a traumatizált főszereplőre fókuszál: az ő érzékelését követi, az ő pszichéje – és fizikuma – tölti ki a teret, egy teljesen szétesett figuráé (háborús veterán, volt FBI-ügynök), aki már önmagát sem képes elviselni.

Joe a felütésben épp egy nejlonzacskóval fojtogatja magát. Később is előszeretettel űz hasonló játékokat; nem mintha mostani „szabadúszó” munkája nem tartogatna elég halálközeli élményt. A férfi ugyanis bérgyilkos. Ehhez képest viszont példás türelemmel, gyengédséggel gondoskodik idős anyjáról – az egyetlenről, aki az élethez köti. Feje tömve a múlt kísérteteivel, a bevillanó emlékek gyerekkori vagy szolgálatban szerzett megrázkódtatásokat idéznek. Ám a pokol nemcsak odabent van. Az a bizonyos eső azóta sem mosta tisztára az utcákat; dúl az erőszak, gátlástalanság, korrupció. Hősünk feladata egy politikus tizenéves lányának (Ekaterina Samsonov) kiszabadítása egy luxusbordélyból. Csakhogy a végrehajtás során kelepcébe kerül – és elszabadul a káosz. Joe-t már csak a bosszú hajtja. A sztori mégis megváltástörténet: pokoljárástól megbocsátáson át a szabadulásig.

A Biblia már az első percben a kukában landol – innen indulunk (szájbarágás, de erre még visszatérünk). A testközelbe tolakodó szuperplánok szinte fizikailag éreztetik a férfira nehezedő teher (önnön személyisége) súlyát. Jelenléte, közérzete mindenre rátelepszik, ehhez képest a cselekmény jócskán háttérbe szorul. Az elbeszélés tele van lyukakkal, flashbackek törik szét a linearitást, sok az elvarratlan szál, és elenyésző információnk van a többi szereplőről. A beszéd minimális, főként a képekre hagyatkozhatunk, ezek azonban inkább érzéseket továbbítanak, mint történetet. A leszűkített képkivágások bizonytalanságban tartanak. Elégetett fotó, véres kalapács, letakart füstjelző – lehet találgatni, mi zajlott a szobában. Az erőszak így sokszor kívül reked a látómezőnkön, de sose bánjuk. Joe eléggé durva dolgokra képes.

A nyomasztó, kellemetlen összhatást Jonny Grenwood (Radiohead) zseniálisan idegtépő soundtrack-je koronázza meg, a zenei hatások utcazajjal keverednek vagy a tévéműsor fecsegésével. Vagy egy atonálisnak csöppet sem mondható, negédes sláger idézi hátborzongatóan az eltiport ártatlanságot. Maga a sztori több ponton és szembetűnően hasonlít /utal más filmekére (Taxisofőr, Léon, a profi, Drive – csak néhány példa); nem tudom, mennyire ludas ebben az alapmű, Jonathan Ames regénye, de mindegy is. Fogadjuk el, hogy nem annyira az események a fontosak, mint a hozzájuk való viszonyulás – valamint a személy, akinek a tudatán mindez átszűrődik.

Phoenix szuggerál, mint egy óriáskígyó, fölösleges túlragozni, ezt a filmet őmiatta kell látni. Az elliptikus, képi benyomásokra alapozó előadásmód ugyancsak rokonszenves, bár ez már valószínűleg kevesebbeknek. Kimondottan utáltam viszont, ahogy ezt a szikár, sallangmentes elbeszélést holmi didaktikus rendezői szándék alig észrevehetően a pátosz, az érzelmesség irányába tolja. Nem mindig tetten érhetően, de annál zavaróbban. Kár érte. Többen így is nagy műnek, a rendezőnő legjobb, legkiforrottabb munkájának tartják – ezt már ki-ki döntse el maga. Nekem nem lett a kedvencem. Joaquin Phoenix meg eddig is az volt. (7/10)