Jövő héten A mai naptól Ozu Yasujirō és Mizoguchi Kenji filmjeit vetítik a Toldi Moziban. Ennek ürügyén ajánlom egyik kedvencemet (amúgy a filmhét nyitódarabja, de otthonról sem elérhetetlen). Ozu filmje sokat elemzett klasszikus, túl a hatvanon, valószínűleg már mindent leírtak és elmondtak róla, amit érdemes, és mostanra inkább csak szakmabeliek vagy megszállott filmrajongók érdeklődnek iránta, ami érthető: fekete-fehér, lassú és eseménytelen. Akik azonban képesek az élet unalmasnak látszó mozzanatait hosszan és békésen szemlélni, úgy, hogy belőlük a megtapasztalt monotónia nem ingerültséget, hanem megnyugvást vált ki, feltétlenül tegyenek próbát vele. Ha valaki át tudja venni a film ritmusát, messzire juthat. Aki nem, az meg belepusztul az unalomba.

A történet banális: egy idős vidéki házaspárnak Tokióban élő gyermekeiknél tett látogatását meséli el. Az öregek az udvarias fogadtatás ellenére megérzik, hogy ottlétük a fiatalok terhére van, és tíz nap fővárosi tartózkodás után (amibe belefér még egy közeli fürdőhelyre való leruccanás is) hazaindulnak. A mama útközben rosszul lesz. Betegségének hírére a gyerekek hazalátogatnak, ezalatt bekövetkező halála, majd a temetés után sietve szétszélednek.

E néhány sorban összefoglalható, teljesen szürke sztori elbeszélése Ozunál több mint két órába telik. Egyhangú eseménysor, amiben nincsenek drámai csúcspontok, sőt események is alig – inkább csak jelentéktelen témákról való tapintatos eszmecserék. Akadnak ugyan feszültséggel terhes helyzetek, de minden esetben feloldja azt a felek végtelen udvariassága. Kedves mosollyal hajlongva említik föl a legfájóbb emlékeket is. Tőlünk, türelmetlen európaiaktól idegen ez a mentalitás, ám a látott konfliktusok (generációs ellentétek, nagyvárosi és vidéki életforma súrlódásai) ismerősek, hiába a tekintélyes térbeli-időbeli távolság.

Csakhogy a gyermekek önzésével, kicsinyességével szemben, a mérleg másik serpenyőjében ott az idős pár rendíthetetlen nyugalma, bölcsessége vagy a fiatal özvegy, Noriko szenteket megszégyenítő áldozatkészsége. Mindez derűvel, megnyugvással tölt el bennünket, és magunkban észrevétlenül kezdjük átértékelni a körülöttünk nyüzsgő, kapkodó világot. Segít ebben a film  szemlélődő nézőpontja, nyugodt lélegzetvétele. Alacsony kameraállásból – a tatamin üldögélő ember szemszögéből – figyelhetjük átlagos emberek átlagos gondjait-bajait. A leghétköznapibb beszélgetéseknek lehetünk tanúi, sürgés-forgásnak, fontoskodásnak. Közben, mintegy ellenpontként mozdulatlan állóképek kerülnek elénk újra meg újra. Többnyire elhagyatott, ember nélküli helyek (állomás, gyárkémények, vastraverzek), de a tengerparton ülő két öreg képe is emlékezetes; önmagáért beszél, ahogyan távolról szinte eggyé olvadnak a hatalmas vízfelülettel.

Ahogy elnézzük az ismétlődő események körforgását, feltárul előttünk az élet a  maga lehangoló és felemelő teljességében. Használjuk ki az együttlét idejét, hangzik el többször is a burkolt figyelmeztetés, elvégre „senki sem  szolgálhatja szüleit a síron túl”. Az elmúlás a dolgok rendje: felnövünk, változunk, járjuk a magunk útját, végül egyedül maradunk. E tanulság a Tokiói történetben csöppet sem tragikus, legfeljebb elégikus. Akinek mindez nem szegi kedvét, üljön be holnap a moziba – vagy egyszer otthon a képernyő elé -, és nézze meg a Hirayama család egyedi, megismételhetetlen, ám azóta is ezerféleképp ismétlődő történetét!

efes írását a filmről lásd itt