A szerencsétlenségére Benkő Dánielre megszólalásig hasonlító (lásd az első képen, Tilda Swintonnal) Luca Guadagnino “Vágy”-trilógiájának második darabja ez a film, egyben Romy Schneider és Alain Delon által fémjelzett 1969-es, francia Medence című kamara-thriller remake-je. Az első darab címe Szerelmes lettem, a harmadiké pedig Hívj a neveden. Az első film engem nem igazán győzött meg, a harmadikat viszont nem láttam, de valamiért nyilván jelölték idén 3 db. Oscarra is.

Ez a Vakító napfényben című film is szép kritikai- és fesztiválsikereket tudhat magáénak, ami azonban nem találkozott a közönség igényeivel: jobbára értetlen elutasítás a reakció (miközben Delonék fél évszázados filmje komoly közönségsiker volt annak idején és ma is “megáll a lábán”). Guadagnino nem másol, saját világába illeszti a tulajdonképpen ismert történetet, melyben -bár meghagyja a thriller-elemeket – inkább a szereplők között bonyolódó lelki “kötélpályák” kiélt és kielégületlen vágyak általi megfeszülésére koncentrál, azzal együtt, hogy egy másik mániájának, a kapitalista társadalom felső harmadának erkölcsi erodálását, érzelmi, mentális és empatikus nihiljét megörökítő attitűdjének is áldoz. Itt egy öregedő rocksztár (Tilda Swinton – Guadagnino kvázi “múzsája”), hajdani férje, az energikus menedzser (Ralph Fiennes), a nő új, fiatalabb pasija (Matthias Schoenaerts) és a menedzser elkényeztetett, szexre és odafigyelésre éhes, unatkozó lánya (Dakota Johnson) nyaralnak az olasz Pantelleria szigetén, egy elszigetelt, hangulatos villában – miközben a néhány kilométerre fekvő Tunézia felől folyamatosan érkeznek a migránsok.

Ízlés kérdése, hogy Swinton és Fiennes felveszi-e a versenyt Romy Schneider bájával és Delon sármjával. Szerintem e mai verzió szereposztása színészileg sokkal erősebb. Swinton kiégett, ráadásul tönkrement hangszálait megmentő operáció miatt a filmet jobbára némán, de legfeljebb csak suttogva végigjátszó énekesnője mindenképpen különleges, izgalmas jelenség. Az az érzelmi “kugli”, amit hajdani szerelmének megjelenése és mai szerelmének pillanatnyi szerelmi megingása között leng be, maradéktalanul lejön a vászonról/képernyőről. Ralph Fiennes kokón, extasyn és pián pörgő kapuzárási pánikos menedzsere szintén telitalálat, fesztelenül, lazán, de mégis elementáris energiákkal hozza a figurát. Nagyon jó a belgák rusztikus külsejű macsója is, akinek durván ácsolt, darabos macsósága itt csak a külsőség, Schoenaerts pazarul mutatja meg a masszív külső mögött rejtőzködő labilis személyiséget. És Dakota Johnson is hozza azt az izgalmas, feltárulkozásában is titokzatos kis vampot, akinek a film végi csalódott, dühös távozása teszi ki az igazi pontot Guadagnino verziójának végére. Egyértelmű, hogy nem maradunk a szigeten, hanem mi is csalódottan hagyjuk ott ezt az egész, nagy szabadságot.

Más kérdés, hogy a film abszolúte nem működik még annyira sem krimiként/thrillerként, mint Jacques Deray ’69-es eredeti filmje, viszont hangulata legalább annyira erős, aminek csak egyik összetevője az egzotikus dél-olasz, szigeti atmoszféra, illetve a történet hátterében zajló, és ma komoly aktuálpolitikai zűrzavart is okozó menekültválság. Talán még fontosabb a négy, majdnem egyenrangú főszereplő által feszesen meghúzott érzelmi háló, valamint annak izgalma, hogy tudjuk, hogy valaki kihullik belőle, tán még azt is, hogy ki lesz az – de mégsem vagyunk biztosak semmiben. Bele lehet heverni ebbe a filmbe, pont oda, a filmbeli medence mellé. 8/10