Őrült, dilis szerelem (Crazy, Stupid, Love, 2011) – A film már a címéből sejthetően sem árul zsákbamacskát. Mindemellett, egy ilyen Steve Carellt, Julianne Moore-t, Ryan Goslingot, Emma Stone-t, Marisa Tomeit és Kevin Bacont felvonultató litty-löttyre már csak a kápráztató szereposztás miatt is érdemes vetni egy pillantást – amúgy pedig többgenerációs szerelmi négyszög(ötszög?) egészen ügyesen, szórakoztatóan, színvonalasan megírt története ez. 7/10

Valentino (1977) – Rudolph Valentino, ugyebár, a korai némafilm egyik legnagyobb szexszimbóluma volt, akinek 31 éves korában bekövetkezett tragikus halála tömeghisztériát okozott rajongó körében. Ken Russell, a hetvenes évek excentrikus botrányfilmese Valentino alakját a kor világhírű balettfenoménjével, Rudolf Nureyevvel játszatta el, aki elő is ad a filmben néhány igen látványos táncbetétet, és végül is, színészi értelemben is hozza Valentino figuráját. Bár ehhez azért kell Russell sajátos koncepciója, mely Rudolf Valentino filmjeinek teátrális, szentimentális és mai szemmel nézve gyermeteg világát erősen elrajzolva, gúnyos karikatúraként, tulajdonképpen groteszk paródiaként ábrázolja. Mindamellett, a film maga is olyan, mintha egy némafilm lenne, de nem néma és nem fekete-fehér (sőt, nagyon színes!) – így elég harsány, csiricsáré élmény megtekintése. Russell őrült, expresszív fantáziavilága, valamint Nureyev széles, energikus gesztusai és személyes jelenléte azonban továbblendítik a sokszor túlburjánzó, felfokozott hangulatú jeleneteket. 7/10

A sebhelyesarcú (Scarface, 1983) – Brian De Palma legendás mozija ma már elsősorban arról híres, hogy Al Pacino porszívóként szippant fel benne egy kisebb dombnyi méretű kokainhalmot. Tudnivaló, hogy ez a film remake, Howard Hawks klasszikus -és azonos című– filmjének újrázása – azonban egy teljesen új minőségben, tartalomban. A sztorit Oliver Stone írta át a mai (akkori) valóságra. Tony Montana kubai migráns, aki rakétasebességgel tűnik fel a floridai alvilág egén, hogy aztán féktelen becsvágyának köszönhetően, ugyanilyen sebesen tűnjön is le róla. Egy bűnöző ballisztikus pályát töretlenül leíró, logikus pályaíve a történet, s mint ilyen, igen tipikus és könnyen általánosítható. Igen sokféle embertípust, szakmát és hivatást behelyettesíthetünk Tony Montana személyiségére és a kokaindílerségre, gondoljunk politikusra, üzletvezetőre, bárkire. Persze, a film tökéletesen működik egy igazi, régimódi, békategóriás kaszabolásként is. Imádom az egyetlen szintetizátoron előadott zenéjét (Giorgio Moroder írta, aki az italodiszkó néven ismert zenei irányzat pápájaként is fungált a hetvenes évek végén), miközben ha lehántok minden látványos, maníros maszlagot a sztoriról, akkor egy nettó olasz operát látok. Egy ógörög tragédiát. 9/10

A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017) – Joe Wright (pl. Anna Karenina) egész ügyes portrét kanyarított Sir Winston Churchill amúgy meglehetősen legendás figurája köré, holott (Anthony McCarten forgatókönyvíróval közösen) semmi mást nem csináltak, mint egymás után fűzték Churchill néhány híres beszédét, valamint életvitelét illető anekdotát. Benne van a filmben a “vért, verítéket és könnyeket” ígérő beszéd éppúgy, mint a “soha nem adjuk fel!”, amiket akár a hajdani kiváló Supertramp együttes életművének idevágó darabjából is jól ismerhetünk, van a V-t formázó győzelem jelének hiteles története is, van sok whisky és koleszterinben ázó angol reggeli – de benne van maga a figura is, akinek megformálásért Gary Oldman (a képen) végre megkapta az őt már régóta megillető Oscar-díjat. Itt sem rossz Oldman, de azért háj ide, maszk oda, azért olykor látszik, hogy “itt kérem, most egy nagy színész dolgozik!” A film azonban egyben van, íve van, a komor téma ellenére kifejezetten szórakoztató, sőt, néha vicces, és kifejezetten szépen, artisztikusan fényképezett. 8/10

Victoria (2015) – A német Sebastian Schipper annak idején Berlinben nagy feltűnést keltett filmje olyan technikai bravúr, amit ma már szinte bárki megismételhet otthon, feltéve, ha van például egy egyáltalában nem megfizethetetlen HD GoPro kamerája, néhány lelkes haverja és egy használható ötlete. A film egyetlen bő kétórás snitt, vágás nélkül, mely egy ártatlan szórakozásnak indult, de igen tragikusra fordult éjszakai kaland kvázi dokumentációja – lenne, ha nem lenne annak minden egyes pillanata előre megírva, kiszámolva és lepróbálva. Sajnos, a bankrablásos verziót Schipper már ellőtte, de azért egy nagyvárosi (kisvárosi, falusi) éjszakának, gondolom, vannak még tartalékai… Az elsőség (amúgy vitatott) dicsősége azonban az övé. Nem véletlen, hogy a technikai trüvájról beszélünk e film kapcsán, mert igazából az az érdekes benne, a történet, amit elmesél, elég soványka. Kis fantáziával bárki kitalálhat ilyet, illetve egy kis pechhel bárkivel elő is fordulhat ilyen, nemcsak Berlinben, hanem bárhol a világban. De ami a címszereplővel megtörténik a filmben, az egy életérzés-dokumentációnak tökéletes. Bankrablós thrillernek azonban, amivé a buli több csavar után válik, nem. Már az is erőltetett, ahogyan ezt az egész bankrablós sztorit beleviszi Schipper a kis spanyol vendégmunkáslány éjszakai kalandjába, de maga a bankrablás, majd azt azt követő végkifejlet olyannyira hiteltelen, mind kriminalisztikai, mind pszichológiai értelemben, hogy az már fáj. Mintha egy maratoni Cobra 11-epizódot néznénk… Az utolsó jelenetek eltúlzott hisztériája pedig már kifejezetten idegesítő. Ennek fényében a relatíve happy end pedig úgy fityeg a film végén, mint majom farkán a stanicli. De a technikai ötlet, valamint a film első fele kifejezetten díjazandó. 6/10