Már az első jelenet is alkalmat ad a gyanakvásra. Egy pár alszik az elfüggönyözött hálóban, félhomályban, amikor durva, agresszív csengőhang hasít bele a csendbe. Semmi reakció, a csengő ezért újra próbálkozik. Egy látványos testű férfi (Nikolaj Coster-Waldau) kászálódik ki egy szál alsónadrágban az ágyból, látjuk, mellette egy hölgy piheg édesen. Azonban amikor a férfi a harmadik csengetésre távozóra venné a figurát, a hölgy kipattan az ágyból anyaszült meztelenül, és felajzott állapotban magára húzza a férfit – de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha ez az amúgy igen csinos hölgy anyaszült meztelenül töltötte az éjszakát, akkor mellette ez a szemlátomást vezérhím külsejű pasas miért volt alsónadrágban?! A film végkifejletét ismerve nem spoiler, hogy ezt nem fogjuk megtudni a filmből, ugyanis a hölgy a továbbiakban nyomtalanul eltűnik a filmből. Még csak említés sem esik róla.

Csak hát Brian De Palma neve kötelez, hiszen a maestro tett már le filmtörténeti jelentőségű alkotásokat arra a bizonyos asztalra, ezért nézzük tovább a filmet. Úgy tűnik, a Dominó, kisebb sutaságoktól eltekintve, egy veretes zsaru-haver thriller, egészen konkrét, mondhatni up to date gonosz figurákkal, európai állampolgárságú Iszlám Államista terroristákkal. Azt nem is mondanám hibának, hogy a kétharmadban Koppenhágában, echte dán zsaruk főszereplésével zajló történetben angolul társalognak egymással a szereplők, hiszen De Palma angol nyelvterületre készítette a filmet, az arab és a később feltűnő spanyol szereplők saját nyelvükön beszélnek. Egy angolnak pedig nem tűnik fel, hogy a történetbeli dán angolul beszél, hiszen ő a főszereplő, tehát ő van velünk. Hogy aztán például velünk, az angolt és a dánt legalább zeneiségben megkülönböztetni képes, nem angol anyanyelvű (bár a nyelvet értő) nézőknek ez egy igen durva elidegenítő effektusként jelentkezik, az legyen a mi dolgunk. Szinkronizáljuk le a mi nyelvünkre (így kivételesen ezúttal én is a szinkronos variációt javaslom a moziban). Az első, kisebb meglepetésre burleszkbe hajló akciójelenet sajátos ízeit, a többször, mintegy A sebhelyesarcú emlékezetes vérfürdőjének allúziójaként megjelenő paradicsomözönt, a ma már ritkán hallható vonószenekari zenealáfestést, a hitchcocki hangulatfokozást simán vesszük rendezői modorként. Egy De Palma simán megengedhet magának némi modoroskodást. Ekkor még nem tudjuk, hova fog ez még kifutni… Bár, ha más nem, az a meghökkentően banális ereszes jelenet már riasztó szirénaként kell felharsanjon a tapasztaltabb néző homloklebenyében.

Mentségére szóljon, hogy Brian De Palma úgy csöppent a filmbe, mint Pilátus abba a bizonyos krédóba. A film dán produkció, dán producerekkel, dán íróval. De Palma tulajdonképpen bérmunkában vezényelte le a forgatást, “rettenetes körülmények között”, ahogy később nyilatkozta, s tulajdonképpen az utolsó csapó után kezét le is vette a projektről, és a dán producerekre bízta a film további sorsát. Nos, az eredetileg 148 perces -ki tudja, milyen- thriller alig 88 percre kurtítva kerül a mozikba – nem túlzás kijelenteni, hogy egy kiherélt, elfuserált filmként. Pedig a dán film amúgy közismerten erős krimikben…

Szóval, a bevezető érhetetlen ágyjelenetet követően már gyanakodhatunk arra, hogy paródiát látunk, és mi tagadás, akkor járunk legjobban, ha paródiaként is nézzük ezt a filmet. Mert ha thrillert akarunk, akkor bizony fájni fog az élmény. Az összefüggő, logikus cselekmény, rendesen felépített, motivációval rendelkező karakterek nélkül, groteszk módon elrajzolt akciójelenetekben, nevetségesen túlzó műfaji hatásokban és ordító közhelyeket pufogtató, bombasztikus párbeszédekben tobzódó film egyértelműen kudarc, De Palma pályájának legmélyebb pontja. Minőségében a hírhedt, és szerencsére a filmezéstől már visszavonult Uwe Boll szintjét üti – és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam. 3/10