A szavak ereje (Sometimes, Always, Never, 2018)

Korombeli srác ez a Carl Hunter, tehát már bőven túl sétálgat az ötvenen, így tán meglepetésként hat, hogy ez a magyarul A szavak erejének keresztelt című film valójában bemutatkozó nagyjátékfilmje. Persze, rendezgetett ő már korábban, kisjátékfilmet, tévéműsorokat, de rendes nagy mozit még nem. Elég komoly sikereket ért el korábban, mint a The Farm nevű együttes basszgitárosa (1990-ben két számuk, az All Together Now és a Groovy Train Top 10-es sláger volt Angliában, mi is láthattuk anno a klipeket az MTV-n), jelenleg egyetemi oktató, ha éppen nem rendez olyan helyes kis csodákat, mint ez a most tárgyalandó film is.

Mintha Wes Anderson színes, szertelen, kissé autisztikus, de paradox módon mégis érzelemgazdag világa keveredne Aki Kaurismaki száraz, fanyar, blőd groteszkjének szentimentális humanizmusával – ez jutott kapásból eszembe, ahogy néztem a filmet. Ezért csak kis csoda a film, mert simán lehetne nagy is, ha nem lennének az elébb említek példák; de mindenképpen csoda, mert képes kiszakítani ebből a jelző- és értékvesztett mai, magyar való világból és elvisz egy olyan világba, ahol a szeretet, az egymás iránti féltés dominál (kicsit hajazva a már linkelt All Together Now című szám klipjére). Ezzel együtt látjuk azt is, hogy a filmbeli világot Hunter is képzeletbeli világként mutatja be, ő is nyilván jön valahonnan, menekül valahonnan, de neki legalább van hová. Általa viszont nekünk is, és ez jó.

Igen erős színekben tobzódik a film, levegős, mértanilag szigorú kompozícióit mintha Magritte szürrealista festményei ihlették volna. Az általunk ismert valóság, ha megjelenik a filmben, mintha varázsütésre megdermedt volna, fura díszletelemekként, kiszínezve, vagy meglepő kontextusba helyezve vesztik el valószerűségüket és válnak elemeivé az álomnak. Mindeközben mindvégig logikus a film meséje. Egy scrubble-mániás nagypapa (Bill Nighy) keresi régen eltűnt fiát, aki egy végtelen scrubble-játszma közepén pattant fel, hogy aztán örökre eltűnjön. Másik fia (Sam Riley), valamint unokája (Louis Healy) a nagypapa, latba vetve minden scrubble-ből szerzett műveltségét, végeláthatatlan nyomozásba kezd eltűnt fia nyomában. Tehát egy szómágiába forduló, ám mégis klasszikus apa-fiú családi történet adja a film cselekményének keretét, ezt azonban Hunter sajátos, kicsit groteszk, kicsit infantilis humorral, pici szalonképes őrülettel, de mégis érzelmesen, sok szeretettel meséli el nekünk.

A nagypapa a központi figura, ő kavarja az eseményeket, akarva-akaratlanul. Bill Nighy lubickol a szerepben. Sajátos arcberendezésével, meghökkentő mozgáskultúrájával, blazírt, blőd játékmodorával és a szájába adott, tipikusan angol szárazságú szellemességekkel felejthetetlen karaktert alkot. Annyira markáns, senkihez sem hasonlító, egyedi figura, hogy szinte bármilyen filmből kilógna, azonban Carl Hunter képes arra, hogy méltó helyére, illő környezetbe és szituációba helyezze. Nagy találkozás az övék. 9/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.