Lélegezz normálisan (Andið eðlilega, 2018)

Lehet-e “normálisan” lélegezni, ha az embert anyagi gondok szorongatják, netán nyakán a végrehajtó? Ha az élete a saját hazájában állandó veszélyben forog – menekülne, de megreked egy idegen országban, és minden nap azt várja, hogy mikor küldik vissza oda, ahonnan jött, miközben szerettei biztos helyre értek egy távoli államban? Ísold Uggadóttir csöndes, szomorkás izlandi története a menekültválság és a szegénység témájával foglalkozik, eléggé visszafogottan. Két nőről, egy kissrácról és egy macskáról szól – de főleg két nőről: Adja (Babetida Sadjo) Bissau-Guineából érkezett és Kanadába szeretne eljutni hamis okmányokkal, csakhogy fennakad az ellenőrzésen. A másik nő Lara (Kristín Þóra Haraldsdóttir), a tisztviselő, aki miatt Adja lebukik. Az első futó találkozás után kettejük útja még többször is keresztezi egymást; meglepő, mennyi a sorsukban a hasonlóság, néha nehéz eldönteni, kinek a helyzete kilátástalanabb. Talán nem teszem tönkre az élményt, ha elárulom, hogy a végső szó mégiscsak a reményé.

A film jelenleg a Netflixen látható, előtte viszont már megjárt néhány fesztivált, mindenhol elismeréssel fogadták, és alkotóját olyan nevekkel emlegették együtt, mint Ken Loach vagy a Dardenne-fivérek. Ami a darab realizmusát, szociális érzékenységét illeti, helytálló a párhuzam, bár a dokuszerűség mellett van egy kis (tan)mese jellege is a sztorinak, leginkább formai jellemzői (kereksége, szófukar, szinte stilizált elbeszélésmódja és következetes jelképhasználata) miatt. A közeg mellesleg csöppet sem mesei, a szereplők az izlandi valóság lekoszlottt, árnyékos oldalán mozognak. Képeslapra kívánkozó tájak helyett (lásd pl. Kosok) lakótelepi kockaházak csendéletei váltakoznak a kietlen városszéli pusztaság vagy a menekültszálló képeivel.

Lara, a főszereplő hátrányos helyzetű, egyedülálló anya, vélhetően zűrös múlttal, mint azt az apránként elszórt információmorzsák alapján gyaníthatjuk. A közeljövőben állást remél, egyelőre azonban csak gyakornok, a felszólítások, kifizetetlen csekkek pedig halmozódnak. Még mielőtt kilakoltatnák, összepakol, autóba vágja magát, és óvodás fiával „titkos kalandtúrára” indul – legalábbis a fiú előtt így nevezi azt, hogy a kocsiban csöveznek. A nő innen jár dolgozni, hordja oviba a gyereket, továbbá ebben az állapotban találkozik megint Adjával, aki még menekültként is elviselhetőbb fizikai körülmények között él náluk. Az idegen lány megpróbál rajtuk segíteni, majd ez a segítség kölcsönössé válik, kettejük (hármójuk) között kialakul egyfajta ragaszkodás. Végletes szituáció, de szerencsére Uggadóttir érzi a határt, a történet nem fordul át sem szirupos csöpögésbe, sem  didaxisba.

Minden szempontból női film (rendező, főhősök) nulla érzelmességgel, annál több empátiával. A megoldás ugyan kicsit naiv, de végeredményben kerekre zárja a dramaturgiai bakik dacára is magabiztosan vezetett történetet. A felbukkanó szimbólumok, párhuzamok nincsenek az orrunk alá dörgölve, szépen belesimulnak a cselekménybe (lásd pl. a bezártság, macskamenhelytől a menekülttáborig), sokszor pusztán a látvány közvetít (például külön szerep jut a tájképeknek, mint a lakótelep házai vagy a szeles határvidék).

Ha vannak is ügyetlenségek ebben a másfél órás debütfilmben, az alapvetően kedves sztori mellett két egyéb vonásáért is szerethetjük: a nyugalmáért és a tudatosságáért. Merthogy végtelenül kiegyensúlyozott; lehangoló, olykor felzaklató tartalma ellenére. A nehéz sorsú szereplők higgadtan veszik tudomásul helyzetüket, nem lázadnak, nem dühöngenek (legalábbis nem vagyunk tanúi egyetlen indulatkitörésnek sem), csupán megpróbálják azt megoldani jól-rosszul, a maguk módján. Ehhez jön az alig észrevehető zene: hosszan kitartott, légies hangzatok – maga a nyugalom -, végül az összhatást jól kiegészíti a színvilág békés szürkesége, északi pasztelljei.

Ami pedig a tudatosságot illeti, nem akarja megváltani a világot, nem markol sokat; kellően levegős, mégis van annyira összetett, hogy felmutassa cseppben a tengert – rokonszenvesebb, mint a problémák tömegét egybezsúfoló, de kidolgozni képtelen, félrement eposzok.

Anya és fia fázósan bújnak össze az autóban, nézik a fölöttük elhúzó repülőket, miközben távoli országokról ábrándoznak, ahol olyan meleg van, hogy egész nap rövidnadrágot kell hordani. Bissau-Guinea végül is ilyen hely lehet… (7/10)

Kategória: Film, Saját szoba
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.