Ramen Shop – Ízek a múltból (Ramen Teh / Ramen Shop, 2018)

Vannak olyan emberek, akiket valamilyen okból nem izgat fel különösebben az evés. Ha éhesek, esznek valamit, de sem időt, sem energiát nem szánnak arra, hogy többet foglalkozzanak ezzel annál, minthogy olcsó legyen és jóllakjanak vele. Vannak, akik képtelenek elszakadni attól a néhány otthon megszokott íztől és járjanak bármerre a világban, meg nem kóstolnának semmilyen tájjellegű kaját, inkább beülnek egy mekibe, vagy pizzahátba – és számukra ezzel ki is van pipálva az utazás kulinária című fejezete. Legfeljebb utálkoznak hazafelé egy jót, hogy azok a békazabáló franciák, meg a tésztaevő olaszok, na, és a kínaiak, azok mindent megesznek, ami mozog és ami nem mozog, azzal fűszereznek, de a jó magyar perkűttnél nincs is jobb (ami természetesen, mindezek ellenére is, egy kiváló étel)… Vannak aztán, akik mindenhol megkóstolnak mindent, de mindig kijelentik, hogy azért csak a hazai az igazi. Őket tekintjük -közfelkiáltással- a normális többségnek.

Vannak aztán, akik a hasukat mindennél előbbre tartják, és utazásaikból legjobban arra emlékeznek, hogy hol, mit ettek, de arra olyan részletességgel, mintha minden egyes étkezés egy-egy nagydoktori lenne; akik első útja a piacra vezet egy idegen városban, és mindenhol tudják, hogy hol van az az eldugott kisvendéglő, ahol olyan helyi specialitást kapni, amiről még az sem hallott, aki az adott városban él. Az ilyen emberek rajonganak a főzésért, a különféle konyhákért, az alapanyagok sokféleségéért. A kulinária egyik igen markáns, izgalmas területe a távol-keleti konyha, amely természetesen önmagában is több, egymástól élesen elkülönülő konyhauniverzum. Még az indiai konyhák is teljesen eltérő ízekkel, technikákkal dolgoznak, attól függően, hogy éppen földrajzilag hol találhatók, de ugyanígy nem beszélhetünk egységes kínai konyháról, hiszen van kantoni, szecsuáni és még vagy 4-5-6 másik. Természetesen a thai, a vietnami, vagy a khmer konyha is milliószor bonyolultabb és összetettebb annál, minthogy el lehetne őket intézni annyival, hogy “ragacsos rizs valami elviselhetetlenül csípős szósszal”. Van azonban -amúgy az elébb említett, de egyáltalán nem általánosan használt rizsen kívül- egy olyan távol-keleti étel, amely valamilyen formában egyaránt megtalálható a trópusi Indokínától gyakorlatilag az északi sarkkör felé nyújtózkodó japán Hokkaido szigetéig: ez a sok tésztával tálalt húsleves. Ha a thai “noodle soup-ról”, vagy tipikus helyi humorral szólva “asian breakfast-ről”, a vietnami (és most már gyakorlatilag budapestinek is tekinthető) pho-ról, vagy a japán ramenről hallunk, akkor pontosan erről van szó (még ha valójában millióféle különböző húslevest t is értünk ezalatt).

Ezt a tárgykört cizellálja a szingapúri Eric Khoo filmje, a Ramen Shop – Ízek a múltból is, méghozzá kulináris szempontból olyan igényességgel, hogy a film valójában egy igen durva, hardcore food-pornó. Megtekintése kizárólag előzetesen megtöltött gyomorral, de a kissé hosszúra nyúlt bevezetőben említett utolsó csoportba sorolható emberek számára kifejezetten ajánlott. Ínycsiklandozóan fényképezett millióféle szószok, levesek, pici-pici tálkákba szervírozott dipek, mindenféle gezemicék, trutymók, a még forrón remegő, hófehér rizs, aztán akkora töltött gőzgombócok, mint a fejem, és azok a húsok, remegő, szinte kocsonyásra főtt gusztusos oldalas, rákok, halak, az a buggyantott tojás a krémesen folyó sötét-sárgájával… Közben meg a történet szereplői nyelik, szürcsölik, ízlelgetve kortyolgatják ezeket a remek étkeket: szinte kéjes élvezettel táplálkoznak. Színtiszta pornó ez tehát, melynek célja az evés élvezetének minél teljesebb, naturalisztikusabb megjelenítése, s mint ilyet, kínszenvedés nézni ezt üres gyomorral a mozivásznon. Persze, ha számunkra az evés simán kipipálható egy dupla sajtburgerrel, akkor mindez akár dögunalom is lehet – én, mindenesetre, szóltam.

A film látványos részét tényleg egy speciális kínai-japán ramen, valamint a japán, a kínai és a szingapúri konyha különféle remekei képezik, de azért tisztességtelen lenne elhallgatni, hogy itt azért van egy meglehetősen érzelmes történet is a háttérben, mely mintegy a vázát képezi az imént jellemzett kulináris revünek. Maszato, a fiatal japán ramenséf, miután apja magányában halálba itta magát, annak hagyatékában furcsa leveleket, valamint egy -már régen meghalt- édesanyja által mandarin nyelven írt jegyzetfüzetet talál, amit japán lévén nem ért. Felkerekedik a messzi Szingapúrba, hogy édesanyja kínai származású rokonsága körében megtalálja a jegyzetfüzet titkát. Maszato története a japán melodrámáktól megszokott naiv, szinte gyermekien együgyű tisztasággal halad a történelmi és személyes tragédiák emlékének fájdalmas megbolygatásán keresztül a kereskedelmi televíziók családegyesítő showműsorainak “ál-katarzisát” idéző, művinek tűnő, didaktikus végkifejletig, amit azonban a szereplők, a rendezés és magának, az egész narratívának érzékelhető amatőr tisztasága, őszintesége és naiv bája mégis hitelessé tesz. A film emellett pompásan működik egy látványosan fényképezett kulináris road-movieként is, de emlékezni leginkább mégis azokra a gőzölögve remegő, gusztusos húsokra és arra a mennyeien kinéző ramen szinte érzéki élményére és az iránta támadt kínzó vágyra fogunk… 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

10 hozzászólás a(z) Ramen Shop – Ízek a múltból (Ramen Teh / Ramen Shop, 2018) bejegyzéshez

  1. Irina Simon szerint:

    Az íráson átüt a személyesség, (amint azt némely korábbi írásodból megtudtam) persze, hogy nem véletlenül írsz ilyen intenzív rajongással a távol keleti ételekről! Étvágy gerjesztő! 🙂

  2. wim szerint:

    Imádom a japán melodrámákat! 😀

  3. wim szerint:

    Nem láttam; valószínűleg épp a kritikusok miatt. 🙂 De most kíváncsi lettem, lehet, hogy megnézem.

    • efes szerint:

      Valahol félúton van az Amerikai szépség és a Donnie Darko között.

      • wim szerint:

        Az Amerikai szépség nekem is eszembe jutott róla (közben megnéztem :)), szerintem az elején konkrétan megidézi. Amúgy az első fele-kétharmada nagyon tetszett, a végét viszont giccsesnek találtam. Sajnáltam, mert jól indult.
        Bevallom, eleinte abban reménykedtem, hogy a történet második feléről, a híressé válásról és a többiről végül kiderül, hogy a srác csak fantáziált, és még időben kidobja az írógépét. A sztori “híres író” részét nem tudtam komolyan venni, pedig, mint kiderült, véresen komolyan gondolják.

      • efes szerint:

        Nekem viszont tetszett, hogy a híres író átmegy homlessz anarchistába és tendenciózusan elkezdi megsemmisíteni saját műveit. És tetszett a másik híres író bevonása is a történetbe. Engem igazából nem is a tagadhatatlan giccsessége zavart, sőt, én ezt el is várom egy amerikai filmtől, hanem az, hogy azért sok fontos részlet homályban maradt: anya, apa, mi lett a jó fej tanárbácsival, stb. Ettől függetlenül kifejezetten tetszett, ahogy össze volt rakva a történet.

        Te láttál benne “nőgyűlölő” dolgokat? Merthogy, ez volt a fő vád ellene…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.