A filmből alig derül ki valami a Pentagon titkaiból, legalábbis semmi olyan, amit már ne mondtak volna el politikatörténészek és politológusok. Az amerikai kormányzatok, Trumantól Kennedyn át Nixonig (és aztán tovább, de ez a történet itt megáll) egytől egyig rendszeresen beavatkoztak idegen országok belügyeibe. Hol pénzzel, hol politikai, hol pedig katonai erővel. Jelen esetben Vietnamról van szó, ahol a “vörös kommunizmus ellen” harcoltak évtizedeken át amerikai ifjak, az amerikai adófizetők temérdek pénzén. Legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat arra vonatkozóan, hogy mit keresnek amerikai katonák abban a távoli, valójában érdektelen, szegény kis országban. Minden más ezzel kapcsolatos híresztelés az amerikai biztonság aláásásának minősült. Csakhogy, a hetvenes évek elejére már sok ezer amerikai családban volt alig húszéves hősi halott, aki valahol a vietnami dzsungelben lelte halálát, így a Fehér Ház propagandaosztályáról származó ideologikus indok egyre kevésbé vált elfogadhatóvá az amerikaiságukra amúgy mindig is rettentően büszke amerikaiak számára. A Pentagon (azaz az amerikai hadügyminisztérium) le is folytatott egy meglehetősen alapos vizsgálatot, mely döbbenetes összefüggésekre és még döbbenetes hiányosságokra, balfogásokra világított rá. A sok ezer oldalas írott anyag természetesen rögtön szigorúan titkos minősítést kapott, és a korabeli, amerikai kormányzati agyakba képzelve magunkat, még belegondolni is ijesztő, hogy mi történne az országban, ha mindez, amit a vizsgálat állít, kitudódna. Viszont, hogy ezt így elárulhattam e filmmel kapcsolatban, csakis azért van, mert bár e vizsgálat jelenti a (magyar) címbeli titkot, mely a Pentagonból származik, maga a film nem erről szól.

Viszont az is igaz, hogy a magyar forgalmazónak kellett valamit kezdenie az eredeti címmel (The Post), ami a magyar nézőknek így önmagában, nyilván nem sokat mond. A Pentagon titkai valójában a The Washington Post nevű, ma már tekintélyesnek számító, de a történet idején, 1971-ben még csak egy közepes amerikai napilapként ismert újságról szól. Pontosabban arról, hogyan lett szinte egy csapásra a közepes politikai, közéleti napilapból nagy, fontos és befolyásos országos médium. Tehát nem igazán kémtörténetről van szó, még csak nem is politikai thrillerről, inkább egy sajtó-, vagy médiatörténeti dokumentumdrámáról. A Steven Spielberg által rendezett, Liz Hannah és Josh Singer által írt film néhány nap hozzávetőleg hiteles történetét meséli el, amikor az éppen a tőzsdei bevezetésére készülő, ám nem éppen szárnyaló újság tulajdonosnője (Meryl Streep), aki a lapalapító nagyapja, valamint nemrégiben elhunyt férje után örökölte meg a tulajdonosi jogköröket, valamint az újság tapasztalt főszerkesztője (Tom Hanks) megszerzi a magyar címben említett Pentagon-jelentést, és megjelenteti azt, miután annak publikálásával egyszer már megpróbálkozott a Postnál lényegesen nagyobb pénzügyi és médiahatalommal bíró New York Times, ám ott még a cikket bírói határozattal -nemzetbiztonsági okokra hivatkozva- le tudta tiltatni az amerikai kormányzat. A bátor, sokak számára viszont őrültségnek tűnő tett azonban mára már sajtótörténet, aminek áttételesen fontos szerepe van abban is, hogy a későbbiekben a Nixon elnök lemondásához vezető Watergate-ügyben is két Washington Post-os újságíró játszhasson kulcsszerepet.

Nyilvánvalóan, egy átlagnéző számára nem túlzottan izgalmas egy jórészt izzadt ingujjban írógépeket püfölő újságírókkal teli szerkesztőségben játszódó történet, melyben a “látványos akciók” kizárólag szavakban, sőt, tekintetekben zajlanak, ráadásul ma, Magyarországon a sajtó, illetve a sajtó szabadságának megítélése is erősen torzult. Nálunk ma az emberek nagy többsége sajtónak hiszi, ha lát egy kinyomtatott újságot, vagy egy oldalt az interneten és természetesen készpénznek fogadja el azt, ami ott olvas. Holott ezek a sajtóterméknek tűnő reklámkiadványok túlnyomó részben a kormány propagandáját öntik az állampolgárokra, miközben vagy az állampolgárok adóforintjaiból tartják fenn őket, vagy az állampolgárok adóforintjaiból felhizlalt kormányhű vállalkozókkal felvásároltatva hazudják azt, hogy ők bizony igazi, hiteles médiumok. A független (értsd: a kormánytól független) maradék magyar nyomtatott és elektronikus sajtó a kormányzati hatalom felől érkező orkánerejű pénzügyi, politikai és kommunikációs pofaszélben egyre jobban a háttérbe szorul, és tevékenysége (tisztelet a kevés kivételnek!) szinte kizárólag a kormányoldal felől érkező képtelen, abszurd vádakra való reakciókra szorítkozik, valódi, tényszerű és pontos újságírás helyett. Olyan felelős és bátor újságírás helyett, mint amit e film is bemutat, példának állít. Persze, ehhez a példamutatáshoz azért kell egy olyan erős szabadság-hagyományokkal bíró társadalom, mint az amerikai, és egy olyan, háta mögött valóban gránitszilárdságú Alkotmánnyal bíró igazságszolgáltató testület is, mint az amerikai Legfelsőbb Bíróság, mely simán kimondja, hogy: “Egy újságnak, egy médiumnak a népet kell szolgálnia, nem a mindenkori kormányt.”

Ráadásul, 1971-ben a Washington Postnak volt egy olyan tulajdonosa is, aki saját anyagi érdekeit, sőt, igen magas személyes kapcsolatait is kockáztatni merte csakis azért, hogy felnőjön egy olyan feladathoz, mely méltó az Alapító Atyák szelleméhez – Meryl Streep játszi könnyedséggel húzza elő feneketlen karaktertárából a kezdetben szétszórt, tépelődő, de a végére magát összekapó figurát, pont úgy, ahogyan a másik “bölény”, Tom Hanks is atombiztosan hozza a dörzsölt főszerk. karakterét. Az igazi telitalálat viszont a történet két kulcsszereplőjének kiválasztása. Érdekes, hogy mindketten -amúgy viccesen a témába is vágó tematikájú- tévésorozatok menő arcaiként váltak ismertté. A Pentagonból szivárogtató ügynököt a kém-témájú Foglalkozása: Amerikai-ból ismert Matthew Rhys, míg a Post ügyefogyott, ám a kellő pillanatokban mégis helyén lévő szívvel bíró oknyomozó újságíróját Bob Odenkirk alakítja, akit a szintén remek Better Call Saul hasonló karakterű címszerepében imádunk. Spielbergnek nem okoz gondot egy ilyen film megrendezése, kisujjában a szakma és látszik, hogy a téma is fontos számára. Bár tényleg csak szavak és tekintetek, de a film mégis izgalmas. Az is látszik, hogy az amerikaiak és más szabadsághoz szokott népek felismerik e film fontos üzenetét, tanúsítja ezt az Oscar-jelölések, 16 díj és 97 egyéb jelölés mellett. Nálunk nyilván visszhangtalanul tűnik majd el a süllyesztőbe – éppen ezért született e poszt is, hogy ez rajtam ne múljon. 8/10