Saját szoba – A naplemente ragyogása (Hikari, 2017)

El lehet képzelni, mi jön át számunkra egy filmből, amelyet hallani ugyan hallunk, a látványt viszont másvalaki tolmácsolja nekünk. A sztori még valószínűleg követhető, de tolmács legyen a talpán, aki képes visszaadni szavakkal a képek sugallta többletjelentést. Naomi Kawase (A remény receptje) alkotásának hősnője, Misako (Ayame Misaki), éppen ezzel foglalkozik: audionarrátor. Egy tesztvetítésen ismerjük meg, ahol a célközönség, vakok és gyengén látók mondanak véleményt az általa készített kísérőszövegről.

A másik főszereplő a közönség soraiban ül: Nakamori úr, a szeme világát fokozatosan elvesztő, neves fotóriporter. Masatoshi Nagase amúgy a mogorva palacsintás ember A remény receptjéből; ezúttal is morózus, megkeseredett figurát alakít, akinek viselkedését – helyzetét tekintve – meg tudjuk érteni. Epés, bár jogos megjegyzéseket tesz Misako szövegére. Sejthető (mondhatnám, a vak is látja), hogy kettőjük között még lesz valami. Lesz bizony, de a film (szerencsére) nemcsak erről szól. Mivel a cselekmény középpontjában egy mozgókép áll, amellyel a szereplők dolgoznak, sok önreflexív, magára a filmkészítésre is vonatkoztatható megállapítás elhangzik: mennyire kell / és lehet magyarázni a láthatót? Nincs könnyű dolga Misakónak, ha el akarja találni a helyes arányt. Nem beszélve róla, hogy ahány néző, annyiféle értelmezés, mindenki mást emel ki egy adott képsorból.

A naplemente ragyogása pasztellszínekkel festett, lírai darab. Lassú, meditatív. Elmélkedésének tárgya a látás, a képek mibenléte, a látható (sokszor jelentéktelen apróságok) mögötti lényeg.  „Nincs gyönyörűbb a tünékeny dolgoknál” – mondja Misako, akinek munkája tulajdonképpen abból áll, hogy megnevezi, ezáltal kiemeli, hangsúlyossá teszi a valóság olyan elemeit, amelyeket talán észre sem vennénk. Fotók, emlékképek, reflexiók sora szövődik a történetbe, az események közé iktatott tájképek hamisítatlan zen-hangulatot árasztanak. Fénybe oldódó lágy kontúrok, mélabús zongoraszólamok… jóleső érzés elmerülni Kawase mozijában. Kár, hogy olykor zavar támad a harmóniában. A bölcselkedés néha modorosságba hajlik, és van, mikor a lassúságot is indokolatlannak érezzük – mintha csak az időt húznák. Legzavaróbb a szerelmi szál túlzott előtérbe helyezése. Persze, nem a szerelemmel van a baj, hanem a túlfűtött érzelmekkel. Ez a bosszantó, nyugatias szenvelgés a befejezésre is rányomja bélyegét.

A bociszemű Ayame Misakinak nem kell megerőltetnie magát Misako szerepében: többnyire csak néz, kedvesen, udvariasan, elvégre a tekinteté a főszerep (no meg az arcoké, a rengeteg premier plán révén). Egy hosszan kitartott tekintetre pedig sok mindent mondhatunk; az már rajtunk áll, mit látunk benne, mélységet vagy nyálas érzelgést. Még ha a Hikariról túlzás is lenne az utóbbit állítani, annyi biztos: keskeny határon egyensúlyoz. Egyedül a jól öreg japán visszafogottság menti meg attól, hogy az érzelmi viharok besodorják valami feneketlen sziruptócsába. Így bár kicsit cukros, azért még nem ragad. Különben meg elég ránézni a plakátra, nem árul zsákbamacskát. Meglehet, A remény receptje jobb volt, de itt is hasonlóan derűs, pozitív életszemlélettel találkozhatunk. Kedves, reményteli mozi. 7/10

Kategória: Film, Saját szoba
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

3 hozzászólás a(z) Saját szoba – A naplemente ragyogása (Hikari, 2017) bejegyzéshez

  1. efes szerint:

    Az a vicc, hogy ezt a japánok simán megcsinálják képregényben is. Én például egyszer láttam egy olyan (amúgy fekete-fehér!) képregényt, ami arról szólt, hogy egy bácsi -egy rizsföld mellett lakott kis házikójában- néha elbattyogott a városba, ahol a fiának volt teázója, és megpróbált vele beszélni (nem tudom, miről, talán, hogy térjen vissza az ő hagyományos rizsföldturkálásukhoz?), de a fiú mindig elhajtotta. A bácsi szomorúan üldögélt tovább a rizsföldje mellett. ÉS ENNYI: 😀

  2. wim szerint:

    Milyen jó film lehetne belőle. 😀 Persze, csak japán.
    Ezek a távol-keleti melodrámák alapvetően érzelmes sztorik, de valahogy mégis innen maradnak a giccsen, és szívesen elnézegetjük őket. Amerikai kézben ugyanez valószínűleg tömény nyáltengerré alakulna.

    • efes szerint:

      Jaja, lásd pl. Hachiko. Az eredeti japán filmen megszakadt a szívem, olyan szomorú volt, a Richard Gere-es hollywoodi remake – évek múltán- viszont semmilyen hatással nem volt rám. (A nézők természetesen fordítva vannak ezzel, ha egyáltalán ismerik az eredetit.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.