A XIX. század Angliájáról elsősorban Dickens írt szívszorító dolgokat, és hát Marx ma nem éppen divatos (bár szerintem mégsem kukába való) filozófiájának társadalmi megalapozottságát is Anglia népe szolgáltatta. Azok, akiknek volt mit tenni az asztalra, kevesebb témát szolgáltattak az élet fontos dolgait papírra vetőknek, és amit eredményeztek, azok kevésbé állták ki az idő próbáját. Viszont a vidéki abbey-k világáról legtöbbünknek azért vannak fogalmaink, hiszen Jane Austen, vagy a Brontë-nővérek méltán népszerű regényei, illetve azok változó színvonalú filmadaptációi ebben a körben játszódtak. Az élet ezekben sem tűnt egyszerűnek, de valahogy annyira élhetetlennek sem.

Érdekes, hogy a kor angol irodalmában mennyi híres nő szerepel, akik ráadásul egy sor híres nőalak történetét mesélték el, miközben az egész korszakot is egy nőről, ráadásul az angol birodalom gazdaságilag és politikailag egyik legfényesebb korszakát végigregnáló Viktória királynőről nevezték el. Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy a nők helyzete ekkor korántsem volt fényes. A női egyenjogúsági küzdelmek (lásd szüfrazsettek) nem véletlenül ebben a korban robbantak ki a férjeik melletti jámbor szolgálatteljesítésre kárhoztatott nők körében. Azonban a jellemző mégis az volt, hogy ezektől a korabeli lázadó nőktől legtöbbször még saját, a társadalmi konvenciókhoz mereven ragaszkodó nőtársaik is elzárkóztak (élükön Viktória királynővel). Vidéken még inkább rettegtek a lányok és asszonyok attól, hogy igényeket és jogokat formáljanak olyan dolgokra, melyek ma már -talán- természetesek. Az meglehetősen elképzelhetetlen volt egy yorkshire-i angol uradalomban, hogy egy ifjú feleség, felrúgva minden szabályt, jogot formáljon arra, hogy boldog legyen, horribile dictu, joga legyen szerelmesnek lenni – főleg, ha az őt megvásárló férje csupán egy kötelező kelléket lát benne, ami elengedhetetlen egy rendes, angol házban és egy rendes, angol gentleman életviteléhez.

Mégis egy ilyen vidéki úrhölgy a főszereplője a Lady Macbeth című drámának, aminek -talán meglepetésre- egy korabeli, XIX. századi orosz író, Nyikoláj Leszkov kisregénye szolgáltatja az alapot. A Kisvárosi Lady Macbeth, ugyanis ez Leszkov művének eredeti címe, népszerűnek mondható kis mű, több világhíres adaptációt ért már meg, például megfilmesítette Andrzej Wajda is, 1962-ben. Szinte folyamatosan játsszák színpadi verzióját is, szerte a világon. Sosztakovics operát írt belőle 1932-ben, amit Sztálin szinte azonnal betiltott – nyilván a sorsát maga kezébe vevő címszereplő autonómiára való törekvéseire lett dühös.

Shakespeare-nek tehát látszólag nem sok köze van a történethez, azon kívül, hogy legalább annyira véres. A mélyben, persze, rábukkanhatunk a párhuzamra és rögtön világos is lesz, hogy miért lett a történet címe az, ami. Shakespeare Macbethje a hatalom őrjítő természetét rajzolja körül, ahogyan ez a történet is. Itt adott egy kegyetlen, autoriter földesúr, aki -szerinte- tétova, teszetosza fiának szerez egy feleséget. Hatalmában áll. Az ifjú és szép Katherine (Florence Pugh) teszi a dolgát, amit ebben a korban egy feleségtől elvárnak, azonban a férje irtózik még a gondolattól is, hogy hozzáérjen feleségéhez, sőt, még rendszeresen meg is alázza azzal, hogy érezteti vele, hogy alacsonyabb rendűnek tartja – hatalmában áll. Hamarosan azonban ezt is megunja és hosszú időre magára hagyja az üres házban a nőt. A feleségként mellőzött és lenézett Katherine lassan beleőrül és saját kezébe veszi boldogulását. Bűnös szerelmi viszonyt kezd az új lovászfiúval, ami lázadás minden ellen, ami akkoriban elfogadható volt egy rendes házban élő feleségnek. Mint minden forradalom, azonban ez sem történhet meg vér nélkül, s Katherine ő maga is olyanná válik a harcban, mint ami ellen az elején lázadt.

Katherine története azonban sokkal sűrűbb, mint Shakespeare -amúgy önmagához képest igen egyszerű, de azért bőven áradó költői nyelven megírt- sztorija. A színházrendezőként már sokat próbált, de filmrendezőként most bemutatkozó William Oldroyd ráadásul még ezt a balladai töménységű mesét is teljesen minimalista értelmezésben tárja a nézők elé. A párbeszédek legtöbbször egymondatosak, sokszor csak elröffentett, odavetett, kiköpött szavak. A színészi játék teljesen visszafogott, mindenféle teatralitás nélküli. A jelenetek szinte csak képek, pontosan megkomponált, festményszerű beállítások, csak az látszik rajtuk, amiről az adott jelenet szól. Egyetlen felesleges díszletelem, egyetlen felesleges kellék, egyetlen felesleges gesztus nem látszik. Nincs zene és a zörejek is csak neszek. Őrjít a csend. Levegős, világos minden, semmi nem zavarja azt, hogy pontosan értsük, mi az, amit a rendező szándékai szerint éreznünk kell. Mivel a történet egyáltalán nincs túlbeszélve, ráadásul a film is relatíve rövid (89 perc), erre szükség is van. Viszont mégis pontosan értünk mindet így is, értjük Katherine tetteinek logikáját, vagy éppen annak hiányát, szenvedélyét, érzelmi indíttatását, és szinte tapinthatóan érzékeljük személyiségének torzulását. A brutális végkifejlet azonban még így is falhoz ver. Ritkán láthatóan pontos, erős mű ez, érezhetően jól átgondolt koncepcióval és ehhez méltó kivitelezésben. Érthetően soha nem lesz közönségsiker, mert az általa közvetített tanulság túl kegyetlen, túl őszinte és túl keserű. 8/10