Nem igazán ismert, ám szerintem igen tökös kis sorozat a nemrégiben már harmadik évadát is befejező Hap és Leonard. Látatlanul valami olyasmit kell elképzelni, mintha a Justified és a Banshee fogna kezet Joel és Ethan Coen szellemiségével, régi westernekkel és cinikus film noirokkal, Louisiana párás fertőjében. Egy-egy évad, egy sztori, melyek látszólag szimpla klisék, azonban már az adott évad második része alapján nyilvánvaló, hogy aki itt megmondja, minden előzetes információ, spoiler nélkül, hogy hová fog kifutni a történet, annak akkor és ott kéne abbahagynia a filmnézést (mert számára ez a műfaj ezek szerint már újdonságot hozni nem tud, így érdektelen). A sorozat alapja Joe R. Lansdale amerikai regényíró hasonló című detektív-sorozata, melyből eddig összesen 11 regény és még jó néhány novella jelent meg a két címszereplővel. Az első széria az első regényen alapul, amelynek címe Savage Season.

A széria főszereplője két lúzer, egy hajdani ex-hippi és egy melegségét mindenki számára nyilvánvalóan felvállaló, ám magát bárkivel szemben megvédeni tudó, fekete vietnami veterán (James Purefoy és Michael Kenneth Williams – a képen), akik rendszerint épp munka nélkül tengődnek. Az első évadban elfogadnak egy könnyűnek ígérkező felkérést, egy bizonyos régi bankrablásból származó, elveszett szajré megszerzését. Ez persze, nem lesz egyszerű, sőt – de az a éjsötét humor, az az olykor meghökkentő, nyílt brutalitás, és ezzel együtt, az a száraz romantika, valamint a műfajhoz képest meglepően mély dráma, mely kibontakozik a fordulatos cselekmény végére (és hagy bőven tartalékot a következő évadra is), azért kifejezetten unikum a sorozatok egyre izgalmasabb és sokrétűbb mezőnyében. És akkor a vezérmotívumként végighúzódó, igen tanulságos és szórakoztató társadalomkritikáról nem is szóltam.

A második évad ott folytatódik, ahol az első befejeződik, ugyanabban a hangvételben és minőségben. A Mucho Mojo című történetben Hap és Leonard -fekete- gyerekeket gyilkoló sorozatgyilkos után nyomoz az immár megszokott súlyos, fullasztó déli atmoszférában. Az izgalom, a brutalitás, az olykor üdítően blőd humor és a mindig jelenlévő pontos és szókimondó társadalomrajz egyre precízebb: ku-klux-klán csuklyák száradnak kiteregetve a kertben, miközben a nap a dombok mögé bújik nyugaton.

A harmadik évad a Two-Bear Mambo címet viseli, mely tulajdonképpen üzekedő mackókat jelent, bár ez csak a szokásosan hat részből álló sztori egyetlen -bár igen vicces és jellemző- jelenetére utal. A két címszereplő ezúttal Hap volt barátnője (aki amúgy Leonard unokahúga) után nyomoz, aki fekete ügyvédnő lévén egy hajdani legendás blues-muzsikus öröksége ügyében intézkedik, szerencsétlenségére egy olyan városban, melyet a Ku-klux-kán ural, úgymond, tokkal-vonóval. A kisvárosban természetesen megfagy a levegő, amint a két főhős begurul autójával és meglátják, hogy egyikük, bizony, fekete. Az előző évadokhoz képest talán újdonság az igen lendületesen végigvezetett non-linerális cselekmény, így már rögtön az elején látjuk, hogy ezúttal bizony Hap és Leonard kemény pofonba szaladhatott bele – de hát ez még csak a harmadik regény. Tulajdonképpen az eddigi három évadot akár egyetlen történetként is felfoghatjuk, melynek messze még a vége (és ezt remélhetőleg az alkotók, valamint a sorozatot gyártó AMC és a Sundance Channel is így gondolja), melynek a külön kalandok csupán mellékszálai, illetve apropó arra, hogy valóban pontos, kendőzetlen képet kapjunk az USA déli, konzervatív államainak társadalmi állapotáról, beleértve egy sor olyan speciálisan amerikai jelenséget, mint az amerikai Alkotmány által tiltott, de a valóságban még mindig nagyon is jelenlévő faji szegregációt, a Bibliával takarózó angolszász felsőbbrendűségi tudatot és ennek aljas és gonosz valóságát, a fegyvertartás szabadságának eredményeit és hasonlókat. Én remélem, megy ez még tovább (bár Purefoy erősen elkezdett öregedni…). 7/10