Filmnapló – 2018. július

Sidney Hall eltűnése (The Vanishing of Sidney Hall, 2017) – Az amerikai kritikusok (és a nyomukban loholó európaiak is) kifejezett utálattal fogadták Shawn Christensen virtigli szerzői filmjét, a tekintélyes véleményvezérként ismert Roger Ebert.com kritikusa egyenesen nőgyűlölő szemétnek tartja a filmet, ami szememben rögtön érdekessé is vált (nem azért, mert esetleg tényleg nőgyűlölő szemét, hanem hogy egy tekintélyes portál ilyen durva kiszólásokra ragadtatja magát…). Való igaz, az anya figurája egyáltalán nem tűnik fel jó színben a történetben, melynek főszereplője egy kitalált író (Sidney Hall – Logan Lerman), aki elsősorban metszően őszinte karakterrajzaival és környezetábrázolásával szerzett magának Pulitzer-díjat. De attól, hogy egy történetben van egy negatív nőalak, attól miért lenne a történet nőgyűlölő? Főleg, hogy egy igen megkapó, lendületes és ötletesen szerkesztett szerelmi történet ez valójában, egy igen különös, különc egyéniségű író és egy hozzá minden szempontból tökéletesen illő lány (Elle Fanning) között. Utóbbi is nőalak, ám egyáltalában nem negatív. A film amúgy akár az Amerikai szépség ikerdarabja is lehetne, témája, megállapításai nagyjából ugyanarról szólnak: Amerika jellegzetes kertvárosi életéről, melyben az amerikai társadalom túlnyomó része leledzik. Furcsa hangulatú, rendkívül jól megírt, erős dramaturgiájú film, érdekes karakterekkel. Kifejezetten figyelemre méltó darab. 8/10

Bruno vándorlásai (Stroszek, 1977) – Bruno S(chleinstein).-t, aki Bruno Stroszeket, a lepukkant, alkoholista berlini utcazenészt -kvázi saját magát– alakítja, Werner Herzog találta (fel és meg) Klaus Kinski helyére, aki -szokásos allűrjei részeként- éppen úgy gondolta, hogy erre a szerepre nem ér rá. Jól tette, ugyanis Bruno S. szintén egy rendes, hagyományos társadalomba nem illő figura, de sokkal kevésbé excentrikus, mint Kinski, viszont legalább annyira magányos karakter, akit Herzog nem véletlenül nevez a stáblistában “Der” Bruno Stroszeknek. Határozott névelővel, hiszen bármennyire magányos, azért legalább annyira tipikus fazon is, akiben pontosan magukra ismerhetnek azok, akik -mondjuk- ma, 2018-ban megnéznek egy 1977-es német road-moviet… Kissé együgyű arc, aki, miközben tényleg semmi mást nem akar, mint boldognak lenni, hogy békében és nyugalomban ihassa a sörét, csak körbe-körbe baktat és bandukol, kerüljön akár az NSZK-ból Amerikába, és hibát hibára halmoz: az ún. szabad világ nem tűri meg azokat, akik nem tartják be a játékszabályokat. Az erősek -pl. Éva, a kurva- harcolnak, a gyengébbek, mint Bruno, vagy Herr Scheitz, a tudományos ambíciókat dédelgető zongoratanár, elbuknak. Az indiánok mindezt rezignált nyugalommal veszik tudomásul. 10/10

Fekete tenger (Black Sea, 2014) – A legmagyarabb skót rendezőként is ismert Kevin Macdonald (nagyapja Magyarországról menekült el a nácik elől) e filmjében tulajdonképpen sikerrel ötvözte a klausztrofób tengeralattjárós drámákat a szajréfilm zsánerével. A cselekmény minden egyes mozzanata kiszámítható, az alapszituáció kissé erőszakolt és képtelen, ennek ellenére a film mégis működik. Szolidan, de megbízhatóan, és nemcsak Jude Law-nak köszönhetően. 6/10

Kaspar Hauser (Jeder für sich und Gott gegen alle / The Enigma of Kaspar Hauser, 1974) – “Hát nem hallja körös-körül ezt az iszonyú kiáltást, amit az emberek csendnek neveznek?” kérdi (Büchner Lenze után szabadon) Werner Herzog a film elején, mintegy mottóként. Később, ugyanezt a kérdést felteszi Bruno S. is a címszerepben (lásd a képen), akinek személyében az Aguirrével nagyot alakító Klaus Kinski után Herzog egy újabb expresszív figurát mutatott be 1974-ben a világnak. Kaspar különlegességében, rendkívüliségében képtelen beleilleszkedni az adott kor (a filmben a XIX. századi Németország) társadalmába, illetve, az adott kor társadalma képtelen magába fogadni egy ilyen Kaspar Hauser-féle, sorsából fakadóan radikálisan tiszta, őszinte és mindenféle előítélettől mentes figurát. Alapfilm, hogy úgy mondjam. 10/10

Floridai álom (The Florida Project, 2017) – A remek Tangerine-t is jegyző Sean Baker maradt a dokumentarista “budapesti” iskolánál e filmjében is. Amerika alulnézetben ismét, karcos képeslap, ezúttal a napfényes Floridából, egy giga-mega Disney-park közvetlen szomszédságából. Egy lilára festett motelben lakik sok-sok keserű, önhibájából vagy csak a sors szeszélye folytán tartós mellékvágányra került ember, akik így lemaradtak a szebb jövő felé száguldó amerikai álomról. Életüket a sokat látott, sokat tapasztalt gondnok (Willem Dafoe Oscar-díjra méltó alakításában) próbálja terelgetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de rengeteg empátiával. Érdekes a rendező nézőpontja, ahogyan a motel körül csatangoló 5-7 éves gyerekhordák által láttatja a motel mindennapi – igen zűrös- életét, ahogyan a lakók (kurvák, alkoholisták és más hátrányos helyzetűek) próbálnak egyik napról a másikra jutni. Nyilván sokkolóan hat mindez azokra, akik számára Florida egy igazi Disney-paradicsom, a mindennapi luxus, a valóra vált álmok hazája – de innen, a pesti hatodik-hetedik-nyolcadik kerületből nézve mindaz a kegyetlen valóság, amit e film bemutat, még mindig az álom kategóriája (és most nem a kötekedő, agresszív anya figurájára gondolok, hanem úgy, en bloc). 6/10

Sztálin halála (The Death of Stalin, 2017) – Zavarba ejtő darab a skót (!) Armando Iannucci szatírája. Miközben nagyjából tényszerűen (legalábbis egyik fajta tények szerint) meséli el Sztálin halálának körülményeit, tűpontos precizitással felszögezve a filmvászonra/képernyőre mindazt a borzalmat, képtelenséget, abszurditást, ami rémuralma alatt végbement a szovjetek nagy uniójában, anakronisztikus, sokszor kifejezetten kretén, idióta párbeszédekkel és jelenetekkel jellemzi a szovjet vezetés több prominensét (Beriját, Hruscsovot, Malenkovot, Molotovot, Zsukov marsallt és másokat), mellyel nem csak hogy elidegeníti, de el is bizonytalanítja a nézőt. Azzal nincs baj, hogy nevetnünk kéne Sztálinon és a halála körüli kaotikus cirkuszon, hiszen a Sátán akkor veszti el félelmetes hatalmát, ha kiröhögjük, tudjuk ezt Chaplin Diktátora óta jól: de Iannucci nem röhögtet meg. Imbecillis hülyéknek mutatja be Sztálin környezetét, és lehet, hogy ez valakinek nevetséges, de én valahogy nem tudok nevetni azon, hogy emberek fejét lövik szét ötletszerűen (miközben százmilliókat ölt meg a rendszer, amúgy éppen úgy, olyan indokok alapján, olyan módszerekkel, ahogyan az a filmben szintén pontosan ábrázolva van). Rákosi rendszere sem volt ártatlan, messze nem volt az, A tanú mégis remekül szórakoztat. Ez a film azonban nem szórakoztat, csak zavarba ejt. Sőt, dühít, mert csak Iannucci röhög ezen az egészen, Sztálinon meg az ostoba népén, aki imádta gyilkosát, de ezáltal éppen olyan kretén, cinikus gazemberré válik, mint Sztálin, Berija és a többiek voltak valójában. De legalább nem gyilkol. 2/10

Anyám! (Mother!, 2017) – Bár a címe ziccer, én mégis azt mondom, hogy ez a film egy giccs. De nem a viccesen gagyi szórakoztató fajtából, hanem az idegesítőből. Darren Aronofsky, úgy tűnik, végleg elvetette a sulykot. Pénze egyelőre van hozzá, úgyhogy jaj nekünk. Itt tulajdonképen az anyaság, a babavárás, valamint egy híres, ám hírnevének megfelelni már egyre nehezebben tudó, középkorú férfi és egy fiatal, törékeny (lelkű) szerelmes nő párkapcsolati tortúrája lenne elmesélve, egy meglehetősen horrorisztikus pszichózison keresztül, amit a nő nézőpontjából látunk. Ebben, így önmagában még nem lenne semmi kivetnivaló. Viszont Aronofsky itt sem tudta igazán eldönteni, hogy mit is akar tulajdonképpen: néha azt hittem, hogy valami túl színes, túl csicsa Bergman-Buñuel ihletű lélektani drámát nézek, néha meg azt, hogy egy elég katyvasz cselekménnyel bíró szoft-horrort. De sem egyik nem lett, sem másik, hanem – a végkifejlet alapján- valami derült égből villámként lecsapó szeretethimnusz, rettenetes ízléssel megvalósítva. Az egész filmre jellemző a rossz ízlés. Szépelgő, nagyon fennköltnek látszani akaró, visszafogottságot nem ismerő, kifejező eszközeit rosszul megválasztó, tehetségtelen rendező brutálisan hatásvadász művének mondanám, ha nem lenne Aronofsky valahol mégis tehetséges. De ha így folytatja, az is marad, de jó és jelentős soha nem lesz. Ziccer a címe és én is nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne húzzam be, mert nagyon megérdemelné. Jennifer Lawrence és Javier Bardem helyett csakis Michelle Pfeiffer és Ed Harris miatt: 3/10

Poézis – Mégis szép az élet (시, Shi, Poetry, 2010) – Gyerekek játszanak egy folyóparton, amikor egy holttestet sodor eléjük a víz. A dél-koreai Lee Chang-Dong fesztiváldíjas alkotásában azt vizsgálja, létezik-e még szépség ebben a mai világban. Történetének főszereplője egy nagymama, aki egyedül neveli lánya által ráhagyott kamasz unokáját, szerény segélyből élnek, valamint abból, hogy a néni hetente kétszer eljár ápolni egy tehetősebb idős férfit, aki súlyos agyvérzése miatt képtelen ellátni magát. Ennek ellenére mindennap csinosan felöltözik, ügyel személyes tisztaságára is, sokszor meg-megáll az útmenti kertek virágait csodálni és halkan azon sajnálkozik, hogy miért nem tud ő verseket írni, melyekben szavakba ölthetné azt a sok szépséget, amit a lelkében érez. Beiratkozik egy versíró tanfolyamra, ahol a tanár azt mondja, hogy verseket írni könnyű. Egy versolvasó fórumon viszont megütközik, amikor az egyik felolvasó obszcén képzettársításaival kommentálja az általa éppen elszavalt verset. Unokája eközben szörnyű bűnügybe keveredik több társával, melyből a többiek szülei pénzzel akarják tisztára mosni bűnös gyermekeiket. Az anyagi jóvátételbe szerény körülményei miatt beszállni nem tudó, törékeny, finom lelkű, a szépségre áhítozó nő lelke megroppan a föléje tornyosuló gondok súlya alatt. Lee Chang-Dong nagylélegzetű drámája hangvételében ötvözi a távol-keleti, filozofikus melodrámák tünékeny, rebbenékeny finomságát és a dél-koreai filmművészetre oly jellemző bizarr, olykor morbid fordulatokat, brutális bumfordiságot. Egyszerre költői és provokatív, szókimondó és szimbolikus szinte minden egyes jelenete a filmnek, cseppet sem pozitív üzenettel a jövőre nézve. 9/10

Provence-i vakáció (Avis de mistral, 2014) – Picit a mi Tüskevárunkra hajazó történet. Fővárosi gyerekek a messzi vidékre utaznak vakációzni, ahol egy morcos öregember (itt nagypapa) megtanítja őket az élet igaz dolgaira. Stb. Itt két tinédzser, egy lány és egy fiú, korosztályuk összes jellemző tünetével, valamint egy 6 év körüli süketnéma kisrác az, akiknek meg kell oldaniuk a helyzetet, amibe a Jean Reno által alakított -kissé piás- nagypapa -hajdani hippi- viszi őket. Rose Bosch filmje inkább dráma, mint vígjáték, klasszikus tanulságokkal, de maximális életigenléssel. Kellemes, szerethető film ez, jó zenékkel, bár azt nehezen hiszem el, hogy az orvos több testmozgást javasolt egy olyan férfinak, aki egész életét veteményes kertjében, valamint négy hektáros olívaültetvényén tölti – és a férfi nem borítja rá az asztalt, hanem még elmegy biciklizni is. 6/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2018. július bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    A Floridai álom nekem is nagyon tetszett – miután túlestem kb. az első félórán, mert elég nehezen indult. Az viszont az írásodból nem derült ki számomra, hogy mi nem tetszett benne (6 pont nem valami sok).

    Sztálin halálát én nem így látom (egyszer már részletesen is leírtam), de el tudom fogadni az érvelésed. Több esetben éreztem én is, hogy a történelmi valóság ellenáll Iannucciék erőszaktételének, bizonyos jelenetek bántóan, zavarba ejtően nem illettek egy szatíra kontextusába. Azt mégsem mondanám, hogy az áldozatokon gúnyolódik, vagy hogy a vérengzéseken nevetnünk kellene; szerintem csak a rendszer hibáit, a vezetés impotenciáját veszi célba és teszi nevetségessé. Nem annyira a személyeket, inkább a mentalitást, baromira elrajzolt karakterekkel, amelyeknek legfeljebb jelzésszerűen van közük az eredeti modellekhez. Meglátszik, hogy képregényből készült.

    A dél-koreai filmet jegyeztem, nagyon kíváncsi vagyok rá – a Brunót pedig talán még ma megnézem. Nem is értem, miért nem láttam még, hírből már ismerem, és Herzog az egyik legrégebbi kedvencem. Kösz az ajánlást! 😀

  2. efes szerint:

    A Floridai álom azért nem tetszett annyira (mint pl. a pali transzvesztitás filmje), mert az itt ábrázolt közeg túl ismerős itthonról, sőt, az ittenivel összevetve majdhogynem idillikus. Erről persze, nem a rendező tehet – de azért ezt a szitut elképzelve, mondjuk a Verseny utcában, azért eléggé máshogyan fest. Sokkal csúnyábban.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.