Első blikkre amolyan szomorkásan romantikus, vidéki angol történetnek tűnik a Penelope Fitzgerald 1978-ban megjelent regényéből készült Könyvesbolt a tengerparton. Valódi mélysége, ereje a végkifejletben jut érvényre, melyet a könyv premierje óta eltelt negyven év tapasztalatai csak tovább mélyítenek – immár az írónő szándékaitól függetlenül, de az ő gondolatait mégis alátámasztva. A könyvet ugyan nem olvastam, de úgy érzem, Isabel Coixet adaptációja hitelesnek tekinthető. Az eredeti történethez valószínűleg nem tesz hozzá semmit, ami többletjelentés, amiből azonban a néző a saját korára, saját társadalmi és kulturális közegére asszociálhat, az csakis a film és az eredeti regény hitelességét és érvényességét támasztja alá.

A főhős egy fiatal, de lelkében erős háborús özvegy, Florence Green (Emily Mortimer), aki a kelet-angliai tengerpart mellett fekvő, isten háta mögötti kisvárosban, Hardboroughban nyit egy ócska, lerobbant épületben könyvesboltot, így teljesítve be tragikusan rövid házasságát (ui. a férjével egy londoni könyvesboltban ismerkedtek meg). A helyi, főként halászatból és más kétkezi munkából élő lakosság nem érti, mit keres ez a fiatal, független nő az ő kisvárosukban, ahol senki nem olvas, főleg nem könyveket, ráadásul a városban élő tekintélyes tábornok még nála is befolyásosabb feleségének (Patricia Clarkson) helyi érdekű terveit is veszélyeztetni látszik Florence kis boltja. A nő azonban karakán módon kiáll álmai megvalósítása mellett, és ebben támogatókat is talál a mogorva, embergyűlölő, de olvasni nagyon szerető öregúr (Bill Nighy) és a talpraesett, felvágott nyelvű, viszont olvasni nem igazán szerető kis Christine (Honor Kneafsey) személyében.

Látszólag tehát banális kis sztori ez: egy idegen kontra helyi bennfentesek csatározása a helyi szemétdomb “kincseiért”, de az, hogy ez a kincs a könyv, illetve annak kvázi beszerzési forrása, egy könyvesbolt birtoklása és értékelése, tehát a kultúra egy magasabb, intellektuális szintje, azzal maga a történet is szintet lép. Két komoly irodalmi klasszikus is szerepet kap a történetben. Ray Bradbury Fahrenheit 451 című utópiája, melynek címe ugyebár a papír (amiből a könyvek készülnek) gyulladáspontjára utal, önmagában hordozza a történetben végighúzódó, komor gondolatot, miszerint azzal, hogy az emberek nem olvasnak, azzal saját kultúrájuknak vetnek véget – Florence viszont éppen általa nyeri el az öreg embergyűlölő, de a kultúrát mindennél többre tartó Edmund Brundish barátságát, illetve e regény egyik legfontosabb motívuma jelenik meg e történet katartikus végkifejletében is. Nabokov a maga korában nagy botrányt okozó Lolitája (ráadásul annak legendás, mohazöld első kiadás formájában) viszont a könyv, mint médium erejét hivatott jelenteni – az a könyv, ami izgalmat, érdekességet kínál, az rögvest megtalálja az utat az olvasóhoz is. Florence tengerparti kis könyvesboltjában azonban csak a keserű vég felé vezető út kapuját jelenti.

Szép, komótos tempóban folyik a film cselekménye, ráérősen, ahogyan egy jó regényt szeretünk olvasni (már aki szeret még olvasni…). Közben remekül szórakozhatunk azokon a tipikus, körmönfont angol (igazi, vidéki angolsággal előadott) társalgási formulákon, melyekkel a történet szereplői savazzák egymást arcukra rögzült, udvarias mosollyal. Karcosan megrajzolt, találó karaktereket ismerünk meg, remek színészi teljesítmények által. Kifejezetten ügyes a Christine-t alakító Honor Kneafsey, a veterán Bill Nighy pedig egyenesen megrendítő alakítást nyújt. Az egyik fontos mellékfigura -Milo North BBC-tudósító (James Lance)- kiismerhetetlensége pedig kifejezetten meglepett.

Azt hiszem, az egyetemes emberi kultúra haláláról ilyen kellemdús, romantikus felhangokkal bíró, “csajos” történetet még nem láthattunk, de ha vesszük az adást, akkor a torkunkban még sokáig ott lesz az a keserű, fojtogató érzés, amit a film utolsó néhány perce okozott. Ez van most. 8/10