Szerintem érdemes közelíteni e film felé abból a felvetésből, hogy adott egy kis nép, valahol messze. Nagyjából még az Óperencián is túl tengetik napjaikat. Picit különböznek tőlünk, “normális” emberektől. Bár ugyanúgy két kezük van, két lábuk, a nyakukon pedig fejük, mégsem olyanok, mint mi. Mások az arcvonásaik, másképp nő a szőrzetük. Mások a szokásaik is, nem pörköltet esznek galuskával, meg rántott húst krumplipürével, hanem mást. Mondjuk rovarokat, gilisztákat. De mondhatnám, hogy falevelet és kökörcsinmagot, a lényeg a “más”-on van, nem a “mi”-n. Másként is viszonyulnak az őket körülvevő környezethez, a természethez, más színeket látnak maguk körül, a hangokat jobban (vagy akár rosszabbul, tök mindegy) hallják, a szagokat jobban (vagy rosszabbul, tök mindegy) érzik, mint mi. Jut eszembe, egy híres, annak idején tetemes alkoholfogyasztásáról pedig hírhedt színésztől megkérdezték, amikor orvosi javaslatra le állt az ivással, hogy mit érez, illetve, érez valami javulást? Hogyne, -válaszolta a színész- érzem a szagokat és látok! RETTENETES!

Szóval, van ez a kicsiny, tőlünk elég sokban eltérő szokásokat élő kis népcsoport, akik szerencsétlenségükre még külsejükben is könnyen megkülönböztethetők tőlünk. Ismerős a szituáció, hiszen napjaink legfőbb társadalmi problémája a (mindegy, hogy faji, vallási, nemi, vagy csak gondolkozásbeli) másság elfogadása, integrálása, illetve elutasítása. Szegény kis népcsoportunk nincs tehát jó helyzetben, ha jó, vagy inkább rossz sorsuk közénk, még egyszer mondom, “normális” emberek közé vezeti őket. Az biztos, hogy hamar ki lesznek pécézve, ha a rendelkezésükre bocsátott két pillanat alatt nem képesek levetkezni saját, évezredes szokásaikat, nem tudják megváltoztatni külsejüket. Néhányan közülük mégis mindent megtesznek ennek érdekében, és sikerül is sorainkba tagozódni, legtöbbjük azonban kirekesztett, megvetett társadalmon kívüliként hibáinkat, gyengeségeinket kihasználva próbálnak eleget tenni az életösztön olykor sok mindent felülíró parancsának.

Az 1981-ben, Teheránban született, de Svédországban élő és alkotó Ali Abbasi idén Cannesban, a fiatal tehetségeknek járó Un Certain Regard-díjat kapott Határeset című bemutatkozó filmjéért. A fentiek alapján sokan rávágják, hogy áhá, megint egy uncsi migránssimogató érfelvágós dráma, ami után megint mi fogjuk magunkat szarul érezni (miközben akik ezt mondják, rendszerint életükben nem néztek még végig egy drámát és még migránst se láttak face to face). Nos, a csavar a történetben az, hogy Abbasi, a buta előítéleteknek fricskát mutatva, egy ízig-vérig skandináv történetet mesél el az ógermán mondavilág, ha másból nem, hát A gyűrűk urából, vagy az internetes csetelésből ismert figuráiról, a trollokról. Merthogy, a trollok köztünk élnek…

Abbasi hőse(i) vélhetőleg erdei trollok, nem víztestű vízi trollok és nem is kőevő hegyi trollok, ugyanis imádnak mezítláb sétálni magányosan a vastag, nyirkos erdei mohában, kiszagolják a rejtett gombatelepeket és erős körmükkel a fák réseiből bogarakat bányásznak. Ettől kezdve már nem lehet meglepetés, hogy közöttünk élő tagjaik azok, akik őrt állnak bizonyos helyeken: például az ország határain. Itt teljesít szolgálatot Tina (Eva Melander) is, aki rendkívül érzékeny szaglásával megérzi, melyik határátlépő ember sumákol, melyik csempész tiltott mennyiségű alkoholt, vagy bármi mást, de megérzi azt is, ha valaki egyszerű fél. Vagy éppen szégyenérzet gyötri – mondjuk egy éppen nála lévő, gyerekpornó-felvételekkel teli memóriakártya miatt.

Abbasi filmje alapvetően romantikus fantasy, mely közben azonban igen sötét dolgokat vet fel. Benne van természetesen a másság megélése egy, a miénkénél sokban különböző közösségben, miközben benne van az a klasszikus, romantikus szörny-toposz is, mely minden efféle történetet működtet a Draculáktól az Alkonyat-trilógiáig. Tina minden erejével próbál beilleszkedni közénk. Munkáját kiválóan, megbecsüléssel végzi, de a szerelem eddig elkerülte (testi adottságai okán is). Ezért érzi úgy, hogy végre jó irányba fordul sorsa, amikor munkája közben belebotlik a hozzá döbbenetesen hasonlító, ám mégis titokzatos Voréba (Eero Milonoff). A férfi (vagyis… de ez is egy érdekes problematikája az előrehaladtával egyre bizarrabbá váló történetnek) mögött mindig érezni, hogy valami nagyon nem stimmel vele, hogy valami szörnyű dolog van a múltjában, illetve abban az életében, amely direkten nem jelenik meg előttünk; ezt támasztja alá a történet másik, amúgy a hamisítatlan skandináv krimiket idéző pedofil-szál is. De semmi sem egyértelmű, s Abbasi szinte érezhetően élvezi is a játékot, amit játszik a nézőkkel. Meghökkent, sőt, talán néha még meg is ütköztet, hogy aztán elringasson, de csak azért, hogy megint felzaklasson. Miközben meséli ezt a rettenetesen csúnya, talán még olykor visszataszítónak is mondható mesét, mely valójában valahol mégis gyönyörű történet… Zseniálisak a maszkok, érdemes megnézni Melandert, hogy néz ki maszk nélkül (Milonoffot viszont nem kellett sokat maszkolni… 😀 ), a sok-sok közelivel, sőt, szuperközeli makrókkal operáló képi világ (na, itt azért becsúszott néhány igen zavaró élességállítás-bibi) mindent megmutat, mégis tökéletes az illúzió. Tökéletes az illúzió arra vonatkozóan is, hogy mintha egy fantasztikusan jó filmet látnánk. Csak ha jobban belegondolunk, akkor tűnik fel, hogy azért elég bizarr egy sztori ez… 7/10