Maradok! (Je reste!, 2003) – Mit tagadás, vicces volt néznem ezt a kibírhatatlan modorú, bringabuzi puncibubust (Vincent Perez), akit a szoborszépségű Sophie Marceau-nak kellett elviselnie e történet első harmadában, miközben nálam is ott pihen a nappaliban a bringa, életem másik hű társa. Aztán Sophie a film második harmadában választott -meglehetősen töketlen- íróbarátja sem bizonyult meggyőzőnek, viszont a bringás kollégában elindult valami… Szóval, ez az amúgy meglehetősen spontán dramaturgiájú romantikus komédia valójában arról szól, hogy ki lesz Sophie igazi pasija – de azért sokat megtudhatunk arról is, hogy bizonyos esetekben milyen fontos lehet életünkben a mozgás, a sport (jelen esetben a biciklizés). Helyenként szórakoztató film volt. 7/10

Marvin szobája (Marvin’s Room, 1996) – Hamisítatlan hollywoodi melodráma az életről és a halálról, valamint a család -bármiféle ellenkező vélekedéssel szembeni – mindenek feletti összetartásáról. Jerry Zaks filmje bővelkedik remekül megkomponált jelenetekben, melyekből feltétlenül ki kell emelni Diane Keaton és Meryl Streep (a két bonyolult kapcsolatban lévő nővér) bravúros és zseniális kettőseit – ezeket tanítani kellene színészhallgatóknak. Jellemző a film minőségére, hogy még a mellékszerepekben is olyan nagyságok szerepelnek, mint Robert de Niro, vagy a még ifjú, de már brutálisan jó Leonardo diCaprio. 8/10

Madárkák (1971) – Böszörményi Géza 1971-es filmje nem véletlenül rímel Jirí Menzel ’69-es Pacsirták cérnaszálon című alkotására, ugyanis, bár témájában egyáltalán nem, de formailag, hangulatában látványosan sokat merít a cseh új hullám mára filmtörténeti jelentőségű filmjeiből. A Szöszi szerelmeiből is. Csakhogy, ez a film magyar, és valahol itt bicsaklik meg… Mintha két (vagy három) elkezdett, de be nem fejezett film fennmaradt tekercseiből lenne összevágva ez a kis mozi, csakhogy ezek a tekercsek nem igazán passzolnak egymáshoz. Huszárikék kisfilmjeit idéző lírai, melankolikus, de komoly és komor gondolatokat ébresztő snitteket pergő ritmusú, kissé abszurdba hajló, bohókás jelenetek követik, melyek két falusi lány (Bánsági Ildikó és Schütz Ila) nagyvárosi kalandjáról szólnak, miközben szegény Cserhalmi nem mindig tudja, milyen filmben játszik (Haumannról nem is szólva…). Mindazonáltal, hibái, sutaságai ellenére is kedves kis film ez. Szerettem. 7/10

Café Society (2016) – Woody Allen 2016-os filmjéről nem sok mindent lehet elmondani azon kívül, hogy pont olyan, mint Woody Allen mindegyik filmje. Kicsit ez, kicsit az, kicsit amaz, kicsit mindegyik. Manhattan, Coney Island, zsidó család, akik semmiben nem zsidók, már a tekintetben, amiben a gójok zsidónak látnak egy zsidót, és közben végig szól a jazz. Sztárok itt is, de itt meg kell jegyezném, hogy Woody új múzsájánál, Kristen Stewartnál zavarba ejtőbb csajt nem nagyon látni manapság filmvásznon, jelentős szerepben. Annyira eszköztelen, annyira civil a jelenléte, hogy néha úgy tűnik, mintha leesne a vászonról, miközben azon kapom magam, hogy érdekel a csaj: van benne valami, de hogy mi, azt nem tudom… Vittorio Storaro kék-sárgára effektezett képei olyan természetellenesek, hogy egyszerűen gyönyörűek. Szépek a kosztümök és a kocsik is. 🙂 7/10

Mansfield Park (1999) – Jane Austen harmadik, önéletrajzi elemekben is bővelkedő regényének (valamint idevágó naplófeljegyzéseinek) eme adaptációja tulajdonképpen majdnem szöveghű munka. Mindenesetre, az biztos, hogy szinte hibátlanul közvetíti azt a képet, ami erről a XIX. század eleji, angol vidéki világról Jane Austen kapcsán bennünk megjelenhet. A központi téma természetesen itt is az, hogy a főszereplő (Frances O’Connor) mikor megy végre férjhez, azonban Patricia Rozema rendezésében ez a karakter közel nem olyan csípős nyelvű, karakán leányzó, mint azt elvárhatnók, és általa az Austenre amúgy általánosan jellemző karakterépítési, valamint cselekményszervezési hiányosságok is szembetűnőek. 6/10

Aguirre, isten haragja (Aguirre, der Zorn Gottes, 1972) – Werner Herzog és Klaus Kinski filmtörténeti jelentőségű kollaborációja ez a (mai szemmel nézve) furcsa kis mozi. Kegyetlen, ahogy Herzog egy mini, nyolcfős stábbal, valamint népes, helyi erőkből álló statisztériával forgatta le ezt az amazonasi pusztulatot, melynek képei (Thomas Mauch) egytől egyig az agyunkba égtek. A másik pedig Kinski alakítása. Alig szólal meg, ha mégis, hangja egy földöntúli lidércé, egy gonosz démoné. Csak testtartásában, tekintetével jeleníti meg a célja -El Dorado, a mitikus aranyváros megtalálása- érdekében mindenen és mindenkin átgázolni kész, embertelen zsarnok mániákus, őrült pszichéjét. 9/10

Hegyek pokla (American Flyers, 1985) – Legendás “biciklisfilm” John Badham rendezése, mely azonban mai szemmel már meglehetősen viccesnek hat – bár romantikusabb pillanatokban nyilván még mindig hatásos. Reálisan nézve viszont egy meglehetősen középszerű testvérdráma, melynek fő mozgatórúgója a sport (itt országúti kerékpározás) és egy halálos betegség fenyegető árnya. Aki ma nézi a mai, modern országúti kerékpározást, az megmosolyogja azokat a vad sebességváltásokat, azokat a lihegős-kaszálós “lószokat”, azt az ökörhugyozásszerű versenyzést, melyek viszont mindezek ellenére e film még mai napig is izgalmas és igen látványos erényei. 6/10

Kutyák szigete (Isle of Dogs, 2018) – Wes Anderson groteszk, különös, sajátos humorú látásmódja ezúttal egy stop motion animációban kápráztatja el a nézőt. Két dolog jutott eszembe először: Gross Arnold és a Macskafogó. WA mindig is nagyon hangsúlyos vizualitása a hihetetlenül aprólékos, saját, szuverén belső világát szisztematikusan felszínre hozó kiváló magyar grafikus rézkarcait idézi fel bennem, míg a sztori a másik említett, legendás magyar példát. Csak itt kutyás verzióban, ahol az ellenfél a gonosz ember. A Fehér Isten (még egy magyar asszociáció). Elbűvölő, hihetetlenül fantáziadús élmény a film, néhol ellenállhatatlanul vicces is, sajnos azonban a cselekménybonyolítás, a sztori gondolati mélysége most sem tartozik WA erősségei közé. A történet vonala egyszerű, üzenete naiv, persze, ettől még igaz – a tömegeknek ennyi éppen elég is. Elég is lenne… (bár a gyerekeknek ez a mese azért túl felnőttes) 7/10

Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970) – Az önmaga által épített elefántcsonttorony fogságába zárt értelmiség való világhoz tanúsított kudarcát mutatja be Bob Rafelson híres filmje. A kérdésfelvetés talán érvényes ma is, bár nyilván nem úgy és nem olyan hangsúlyokkal, mint ahogyan 1970-ben. Akkor a mainál sokkal nagyobb tekintélye volt az ún. magas kultúrának, ám talán az általa ásott árok is sokkal mélyebb volt, mint ma. Ma a magas kultúra és a kifinomult kultúrafogyasztás inkább már csak szubkultúra, kevesek kiváltsága, és a világ folyására sincs is igazán hatással (tombol is az idiotizmus, bármerre nézünk). Persze, az orrfitymáló, dölyfös, kioktató tudálékosság sem szimpatikus, hovatovább sokban okozója is bunkók mai forradalmának… A Jack Nicholson által alakított figura (a képen) egy komoly klasszikus zenei hagyományokkal bíró családból származik. A család minden tagja magas szinten játszó zenész, a Jack által alakított figura is az. A film kezdetén mégis egy olajfúrótorony mellett látjuk őt dolgozni, mocskosan, kockás flanellingben, otthon pedig az ijesztően ostobácska barátnője (a nemrégiben elhunyt Karen Black) várja, hogy tekézni vigye. A férfi menekül sznob környezetéből, azonban kint, a “való világban” csak csetlik-botlik, nem találja helyét. A sekélyes szórakozás (teke, sörözés, tévénézés) nem érdekli, a lányok untatják, de amikor halálos beteg apjához hazautazik, az otthoni, fennhéjázó értelmiségi légkör is taszítja. Menekül. Bár sok tekintetben más ez a film, mégis pontosan illeszkedik a Szelíd motorosoktól a Száguldás a semmibe című filmek által alkotott sorba. Persze, lehet nézni a Karen Black által alakított lány szemszögéből is a történetet, és akkor egy teljesen más filmet kapunk. Érdekes mozi ez. 8/10