Izland természeti szépségei legendásak. Az útleírások tobzódnak a felfokozott jelzőkben, a “heves-jeges” sziget meglátogatása pedig bakancslistán van minden, magát valamire is tartó természetjárónál. A táj valóban lenyűgöző, vad, világvégi hangulatú, gyakorlatilag érintetlen táj, elképesztő színek, fények játszanak a hóval, jéggel, nyáron vastagon növő hangával és mohával borított meredélyeken, miközben itt-ott tavakból gőz gomolyog, vagy éppen tűzforró gejzír tör az égnek. Izland Európában van, repülővel vagy hajóval lehet oda eljutni, de egyáltalán nincs közel, s ott élni egyáltalán nem lehet könnyű: Izland mégis bezzeg-ország.  Annyian lakják, mint mondjuk Szegedet és Debrecent, mégis majdnem annyi Nobel-díjast adtak a világnak, mint mi. Egy sör 1500 forintnál kezdődik, viszont simán elzavarják miniszterelnöküket, ha annak neve egyáltalán felmerül egy korrupciótól bűzlő offshore-botrányban. Miközben az országhoz szinte közelebb van az Északi-sark, mint Koppenhága, ott található Európa legnagyobb banánültetvénye, de volt már az országnak bevallottan leszbikus miniszterelnöknője is (aki nem volt azonos az offshore-ozóssal).

Az izlandiak, bár skandinávok, egyáltalán nem “szögletesek”. Sőt, állítólag kifejezetten rendetlenek, lazák, humoruk morbid, kedvük nagy. Nyilván még igen nagy koncentrációban van jelen bennük a hódító, vad vikingek vére. Eme bevezető szavakban gyakorlatilag felsoroltam minden olyan jellegzetességet, mely Benedikt Erlingsson új filmjét, az Izlandi amazont ihlethették. A történet főhőse, egyben címszereplője egy negyvenkilenc éves nő, aki az érintetlenségében fantasztikus izlandi táj védelmében egyszemélyes háborút folytat a -szerinte- környezetszennyező, nemzetközi tulajdonú alumíniumkohó ellenében, akit szigorú konspirációban és inkognitóban még felelős politikusok is támogatnak, miközben itt-ott ukrán énekegyüttes fakad dalra a hangamezőben, és egy zseniális dob-harmonika-szuszafon trió játssza a kísérőzenét, személyesen, élőben.

Halla, az izlandi amazon amúgy kórusvezető karnagy, tehát foglalkozásából adódóan senki nem gondolná róla, hogy harcos környezetvédő terrorista. Van egy ikertestvére, Ása, aki jógaoktató és mindenféle ezotériában nyakig merülő spirituális lény, aki nem feltétlenül osztja testvére nézeteit, igaz, fogalma sincs arról, hogy az mivel foglalkozik szabadidejében. A két hölgyet Halldóra Geirharðsdóttir alakítja, irigylésre méltó fizikai kondícióban, amit a történet akciójeleneteiben (merthogy ilyen is lesz a filmben) meg is villant. Merthogy, nyilván lesz akciójelenet is egy olyan történetben, melynek főszereplője szakmányban robbantgat és egyéb, igen kreatív módon tesz tönkre nagyfeszültségű villanyvezetékeket, s akit ezért az izlandi rendőrség földi, vízi és légi egységei üldöznek amerikai műholdas és “valamilyen” izraeli támogatással. Ja, Izlandnak nincs hadserege. 🙂

Erlingsson filmje, ahogy a megelőző Lovak és emberek sem, nem vegytiszta műfaji film. Az a dokumentarizmust keverte lírával, itt viszont az ökológiai akció-thriller alműfaja (ha van egyáltalán ilyen) van megfűszerezve sajátos ízekkel. Rögtön a főszereplő karaktere például, aki semennyire nem tipikus akcióhős. Halla egy lassan középkorú, egyedülálló nő, aki egy vidám, tavaszi dalokat éneklő kórust vezényel, és még az sem jelent semmit, hogy lakása nappalijának falán, a főhelyen Gandhi és Mandela képe díszeleg, hiszen Gandhi köztudottan az erőszakmentesség apostolaként vonult be a történelembe, és Mandela elnök nevéhez is inkább béketeremtés eszméje kapcsolódik. Persze, Halla sem erőszakos, viszont azokra a gaz multikra haragszik, és ennek érvényt is szerez. Ennek megfelelően, története a nők érdekérvényesítésének különféle lehetséges módozatai iránt érdeklődők számára is nyújt, mintegy iránymutatást (bár azt azért vegyük figyelembe, hogy nincs mindenkinek belevaló ikertestvére). Érzelmes mellékszál az ukrajnai kislány örökbefogadása is, amely lazán kötődik Halla bonyolult családtörténetéhez, viszont egy olyan záróképet hoz a filmbe, amit szerintem sokáig nem felejtünk el – kár, hogy eközben igazán mégsem zárja le a történetet. Eközben a szerencsétlen sorsú spanyol (nyelvű) biciklis turista mindvégig idézőjelet képez az egész sztorinak és ellenpontozza annak fordulatait. Kifejezetten szórakoztató, ahogyan Erlingsoon beemeli a filmbe a remek és hangulatos kísérőzenét játszó zenészeket és énekeseket, akik az adott jelenet dramaturgiájába is belenyúlnak zenéjükkel, pontos és feszes ritmust adva annak, és tulajdonképpen az egész filmnek is. 8/10