Mivel tudom, hogy senki nem nézi 🙂 , ezért elmondom, hogy a Barátok közt című napi sorozat éppen most futó részeiben az egyik cselekményszál azt taglalja, hogy a sorozat egyik tinédzserkorú szereplője feltöltött az internetre magáról egy olyan videót, melyben arra kéri oldalának követőit, hogy licitáljanak a szüzességére, illetve annak elvesztésére. Hogy mi okból jutott a kis hölgy idáig, az jelen esetben lényegtelen, a hangsúly itt azon van, hogy már a kereskedelmi televíziók napi sorozatai is foglalkoznak azzal, hogy életünk rendes folyásába mennyire mélyen beleágyazódott a közösségi média, és egyáltalán, az elektronikus kommunikáció összes létező formája. Értelemszerűen, ennek meg kell jelennie a ma problémáira, konfliktusaira rávilágító filmekben is, mint ahogyan ez már meg is jelent egy csomó külföldi filmben, a Mátrixtól A nőig, és vissza.

A tinédzserkori problémák, a felnövés és a szexualitás ébredése pedig már egy külön címkét is kapott a filmművészetben, ezek az ún. coming of age filmek. Ezek közös jellemzője annyi nagyjából, hogy egy olyan történetet mesélnek el, melyben annak főszereplője hirtelen felnő, a sztori kezdetén látott cserfes, felelőtlen tiniből a végére -természetesen lelki, érzelmi értelemben- felnőtt lesz. Mindenesetre, valami olyan esemény történik vele, mely alapvetően meghatározza annak későbbi, a filmen már nem látható, elképzelt életét. Schwechtje Mihály -megannyi, eléggé érdekes és olykor komoly sikert is arató kisjátékfilmje után- bemutatkozó nagyjátékfilmjében, a beszédes Remélem legközelebb meg fogsz halni 🙂 -ban, igen, a végén szmájlival, e két imént említett filmtípus tulajdonképpen görcsmentes ütötte fel egy meglehetősen merész ötlettel, miszerint a történet főszereplője, a japán mangaképregények és animék iránti rajongása miatt (nyilván egy mangahősnőt utánozva) lila hajat viselő, tizedik osztályos Eszter (Herr Szilvia) bonyolult, erotikus viszonyba keveredik az interneten az iskolát otthagyó és családjával Londonba távozó volt angoltanárjával, Csababával (Polgár Csaba).

Közben Eszter éli a tizedik osztályosok (16-17 évesek?) mindennapos, mai életét, tombol a libidó és eközben mindenki rém érzékeny, a legkisebb félreértés, vagy nem várt elutasítás halálos bűnnek és szörnyű tragédiának tűnik – így a történet is jókora fordulatokat vesz abból a felütésből, amit az imént felvázoltam. A film majdnem teljes egészében Schwechtje igen ügyesen bonyolítja Eszter, valamint barátnői, rajongói, ellenségei és az ő, valamint ezek családjai közti szövevényes, valójában persze, teljesen átlagos történetét, azonban a tragikus vég, de főleg az azt követő, tanító jellegű “vörös farok” idegenül, szervetlenül fityeg rajta. Úgy van vége a filmnek, mint a közmondásos botnak, ami még lehetne egy ütős lezárás is, de nem az, hanem csak buta, didaktikus Stop.

Padlófék egy addig szépen, ügyesen pörgetett -bár kissé eminens- történeten, miközben egy csomó, ennél jóval izgalmasabb irányba el lehetett volna vinni a sztorit… Önmagában a fiatal tanárbácsi és a diáklány Lolita története is megérne egy önálló, ennél belemenősebb “misét”, de ha már ott tartunk, ahol, érdemes lenne tudni azt is, hogy Petinek, “a kis köcsögnek” (Vajda Kristóf) mi jött le mindabból, ami Eszterrel történt. Nem szerettem továbbá a filmben azt sem, hogy Schwechtje is a chates, SMS-es beszélgetésekre, tehát a filmvászon két oldalán, valamint benne a képben megjelenő szövegekre bízta a szereplők közti kommunikáció, valamint a cselekmény szervezésének nagy részét, beleértve a cím magyarázatát is. gyakran volt olyan érzésem, hogy az előttem ülők mobiltelefonját, vagy tabletjük, laptopjuk képernyőjét nézem, nem pedig a moziban ülök – ahogyan pedig ott ülök és filmet szeretnék nézni. Ezt a narratívát persze, nem Schwechtje találta fel, mondhatni divatos elem manapság, és valahol meg is értem, hogy amennyire a mai életet meghatározza az internetes kommunikáció, annyira kell ennek az erről szóló filmekben is megjelennie. Bár az azért látványosabb volt az én időmben, hogy amikor valakivel bajunk volt, ahhoz odamentünk, pofán vágtuk és ennyi, nem pedig komplett médiahadjáratot indítunk ellene digitális trükkökkel, marketinggel és a tömegkommunikációs trendek készségszintű használatával, mert ez utóbbi viszont nem látványos, mégha hatásosabb is. A szereplők amúgy ügyesen, nyilván hitelesen játszották kvázi önmagukat, és a film is egészen üde volt egészen az idegesítően lehangoló, katedraízű végkifejletig. Nyilván kell egy ilyen is, főleg, hogy a magyar filmben eddig még nem nagyon volt erre próbálkozás… Én azt mondom, hajrá (a mélységet, és valódi problémafelvetéseket pedig majd keresem máshol). 6/10