Filmnapló – 2018 október

Mesterdetektív (Sleuth, 1972) – Anthony Shaffer kétszereplős színdarabját -jóval azelőtt, mikor Kenneth Branagh kiherélte ugyanezt- Joseph L. Mankiewicz gyakorlatilag egy az egybe alkalmazta filmre, mely filmváltozat így erősen teátrális hatású. Mintha tévéjátékot néznénk. A majd’ két és fél órás hossz is inkább egy színházi előadásnak felel meg, mint egy ’72-es mozifilmnek, melyben ráadásul mindvégig két színészt kell néznünk… No, de két zseniális színészt! Sir Lawrence Olivier adja az idősödő, sikereiben önelégült, fennhéjázó és arisztokratikus, dúsgazdag krimiszerzőt, míg a fiatal Michael Caine (aki Branagh verziójában az írót játssza) az olasz sztárfodrászt, aki vinné az író exét – ha azt az író hagyná szó és tett nélkül. De nem hagyja. Csavaros, fordulatos a cselekmény, s benne igen komoly társadalomkritika is megfogalmazódik (Branagh verziójával ellentétben) az angol uralkodó osztály nagyképű sznobizmusát és alig leplezett rasszizmusát illetően, frivol, de keserű tanulságot hordozó végkifejlettel. A két színész parádézik, már a szó klasszikus értelmében (játékuk mai szemmel nézve már “sok”, túlzó), de ezt egy ilyen filmben nézni jó. 8/10

Start két keréken (Breaking Away, 1979) – Peter Yates filmje egy kedves, kisvárosi coming of age-mozi, melyben igen szépen jelenik meg a kerékpározás semmihez sem fogható szenvedélye, beleillesztve egy szokványos kisvárosi, csóró helyi erők kontra gazdag egyetemisták közötti versengés-sztoriba. Üde humor, hiteles, tiszta romantika, rendhagyó módon használt klasszikus kísérőzenék, lendületes vágás és néhány igen ügyes színészi alakítás (Dennis Christopher, vagy a hamvasan fiatal, látványos kockahasat villantó Dennis Quaid pl.) jellemzi ezt a kedves filmet. 8/10

Solo: Egy Star Wars-történet (Solo: A Star Wars Story, 2018) – A rajongók, a Jedi-, a Sith-, és úgy általában a Star Wars-egyház hívői, legalábbis többségük mereven elutasítja a mára már alaposan eldisney-sült franchise érezhetően a bevétel-optimalizációra hajtó mellék-történeteit – miközben azért vegyük észre, hogy Jézus Krisztusról sem elég egyetlen evangélium. Aki vallást alapít, aki egyházat működtet, annak tudnia kell, hogy az ex catedra kinyilvánított tanításait elébb-utóbb magyarázni kell (lásd: Mit mondott? Boldogok a sajtkészítők? ; ) ), no, és Jézus koporsóját sem őrizték ingyen, valamint valamiből az eklézsiának is működnie kell. Bukott ez a film, ha lehet bukásnak nevezni azt, ha egy film 275 millió $-ból készül, amihez még hozzájön, mondjuk 10-40 millió $-nyi promóció, egyebek, és az első szűk hónapban “csak” 343 millió $-t hoz. Fene tudja, én már örülnék 1 millió $ tiszta, adózott haszonnak is, bár nem is vagyok kőgazdag hollywooodi halljakend – márpedig itt ennél azért kissé nagyobb haszonról van szó. Persze, voltak botrányok már a film elkészülte körül is, rendezőcsere, újraforgatás, de végül Ron Howard gatyába rázta a projektet, nem hiába hűvös, profi mestere a szakmának. A film látványos, izgalmas, szórakoztató opció egy punnyadt vasárnap délutánra, ahová való. A mítosznak már akkor vége lett, amikor Luke megölte apját – bár ezt a hívők nehezen veszik tudomásul. 7/10

Tűzszekerek (Chariots of Fire, 1981) – Sok tekintetből a sportfilmek állatorvosi lova Hugh Hudson anno 4 Oscart nyert mozija. Benne van minden fő jellemző és jellegzetes motívum, miközben -mai szemmel nézve- már olykor önmaga paródiájaként is hat. Olyan elszállt pátosszal teli lassított felvételek, melyek mára már megmosolyogtató közhelynek tűnnek, miközben a két fő karakter (a zsidó származású, eredmény-centrikus, professzionalista Abrahams és a mélyen keresztény, skót misszionárius Liddel) vetélkedése példamutatóan kidekázott, finom és árnyalt, a korabeli angol sportközélet, egyetemi élet és az uralkodóosztály bonyolult viszonyrendszerének pontos és hiteles ábrázolásával együtt. Ez a fura mix viszont olyan filmet eredményez, melynek bizonyos jelenetei mára az egyetemes filmművészet toposzai lettek… 8/10

A falu (The Village, 2004) – Ott a tévedés, hogy M. Night Shyamalantől, egyéb, érdekes, de valahol mindig elcseszett filmjei alapján joggal várt mindenki valami misztikus, horrorisztikus elemekkel átszőtt thrillert – ehelyett azonban kapott egy misztikusnak tűnő, picit horrorisztikus elemekkel átszőtt romantikus drámát. Shyamalan meglepetés-filmje egyrészt e műfaji csavar miatt érdekes, másrészt azonban meglepő gondolatisága miatt is. A címszereplő falu ugyanis nem más, mint egy társadalmi kísérlet -fiktív- reprodukciója, mely az agresszív, durva, pénzközpontú mai társadalomból való kiválást modellezi az ember ösztönök függvényében. Ráadásul, szerintem Shyamalan ezt a filmjét nem cseszte el. Mindvégig lendületes szerkezete és a jól megkonstruált alapkoncepció a cselekményben rejlő logikai kérdőjeleket is szépen kigyomlálja (a hit és a szerelem ereje, ugye). Borzongató, szép, romantikus mese, kétmondatos, de mégis érvényes tartalommal. 7/10

Batman Superman ellen – Az igazság hajnala (Batman vs Superman: Dawn of Justice, 2016) – Nekem ez az egész amerikai típusú képregénykultúra -életkoromból is fakadóan- tokkal-vonóval kimaradt az életemből. Voltak a Pajtás regényújság Pif-történetei, az NDK-s Mozaik-füzetek (Dig, Dag és Digedag, stb.), Korcsmáros Pál zseniális Rejtő-feldolgozásai a Fülesben, oszt’ jó napot. Ezek után már az “unalmas” fekete-fehér betűk jöttek. Aztán úgy nagyjából képben vagyok, hogy ki kicsoda, bár ezt a diadémos csajt nem vágom. Zack Snyder sem fektet bele túl nagy hangsúlyt, egyszer csak a történetben terem és rendet tesz, lesöpörve a színről a címszereplő két szupermacsót. nyilván a rajongók tudják, hogy ő a Wonder Woman (vagy legalábbis, azt hiszem). A lényeg, hogy a korábbi Superman és Batman (és a többi) szuperhős-történetek idealisztikus banalitásában üdítően hat ez a cinikus, mondhatni, nagyképű modor, amivel Snyder mesél, és az, hogy (SPOILER) a végén simán kinyírja a számomra mindig is rendkívül antipatikus Szuperment, az nekem bőven elég. Amúgy ez is egy pacekba’ tolt csilivili látványfilm, mint a többi hasonló – ennyi és nem több. Vasárnap estére pont jó volt. 6/10

Werckmeister harmóniák (2000) – Tarr Béla legpopulárisabb filmje ez, ha szabad ilyen dehonesztálót mondani a Guru bármelyik alkotására, de például a jelenlegi, több mint tízezer szavazat alapján 8.2-es imdb tetszési index azért mutat valamit. Persze, ez a popularitás viszonylagos, hiszen ez is egy rendkívül alaposan átgondolt vizuális és dramaturgiai koncepción alapuló, nagyívű alkotás, mély, ráadásul társadalmakon és kultúrákon átnyúló, érvényes mondanivalóval, mint Tarr tulajdonképpen összes filmje. Viszont talán ez a legkönnyebben megfejthető. Egyszerre apokaliptikus disztópia és valami transzcendentális mikro-szociográfia, hétköznapi Messiás-várás, és annak megérkezése után -mint az ezt követő Sátántangóban is- a valóság megtapasztalásának madáchi keserűsége (a képen az emblematikus főszerepet alakító Lars Rudolph). A film helye közvetlenül Tarkovszkij Stalkere mellett van a filmtörténelemben. Víg Misi zenéje is zseniális. 10/10

Mélytengeri pokol (Deepwater Horizon, 2016) – Egy teljesen sablonos katasztrófafilm-forgatókönyvre épülő film ez, mely azonban egy valóságos eseményen (2010-ben, a Mexikói-öbölben gyulladt ki egy olajfúrótorony) alapul. Peter Berg filmje korrekten működik, hatásos, izgalmas mozi, attól függetlenül, hogy ezúttal teljesen hétköznapi hősök egy gyakorlatilag hétköznapi katasztrófában élnek túl és halnak hősi halált. Egy kicsit bátrabb multikonszern-fikázás azért elfért volna, és akkor talán John Malkovich is többet nyújthatott volna… 6/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2018 október bejegyzéshez

  1. Norbert szerint:

    Szívemből szóltál a Falu kapcsán! Kiváló élő bizonyítéka annak, hogy sok ember filmélményét nem maga a film, hanem saját elvárásaik határozzák meg, és ha nem azt kapják, amit várnak, akkor vége a világnak. Csak így lehet, hogy a Falu egy ilyen tévesen alulértékelt film maradt, miközben szerintem is Shyamalan legkiemelkedőbb filmje a Hatodik érzék mellett (Mondjuk mindazt tekintve, ami utána következett, ez annyira nem is nagy eredmény. 🙂
    És ha az ember akként tekint rá, ami, akkor ez egy csodálatos film, a porch scene pedig szerintem iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet a legegyszerűbb eszközökkel, két tehetséges színésszel, jól megírt dialóggal, sziruposság nélkül, mégis érzelmektől feszülő, hiteles jelenetet forgatni két ember egymás iránti vonzalmáról.

    • efes szerint:

      Lehet, hogy még maga Shyamalan is félresikerült alkotásaként tartja számon a filmet… 😀 Az a baja a srácnak szerintem, hogy baromi nagy szerencséje volt/van a pályáján. Szinte végig jó színészekkel, nagy sztárokkal dolgozik, mindig kapott/szerzett elég pénzt is filmjeire és nem volt rákényszerítve arra, hogy használja nyilvánvaló kreativitását – mert bármikor és bármit megcsinálhatott. Nincs rákényszerítve az önkontrollra, illetve nincs körülvéve olyan emberekkel, akik tanácsaikkal nyesegethették volna az agyából éppen kipattanó baromságait.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.