Ha egy film, illetve alkotói a valóság feltárást, annak megmutatását tűzik ki célul, könnyen jöhet, akár a priori is, az ítélet, hogy arra meg ki kíváncsi? Főleg így van ez, ha nem valamiféle mögöttes gondolat, nem kritikai, vagy éppen elemző szemlélet áll eme alkotói attitűd mögött, hanem a filmesek talán éppen a hétköznapiságban, a tényleg mindenki számára érthető és megélt banalitásokban látják meg érdeklődésük tárgyát. Ennek fényében némileg meglepődve tapasztaltam, hogy Szilágyi Zsófia bemutatkozó nagyjátékfilmje, az Egy nap jóval a hivatalos magyarországi bemutatón túl, még mindig telt házzal megy (még ha egy pesti artmoziban is). Az érdeklődés nyilván szól a film hírének (igen jól sikerült a nemzetközi premier, hiszen a film megnyerte idén Cannesban a Kritikusok hetét), és az ezt követő jó kritikáknak is, de talán szól annak is, hogy  amagyar közönség normális része igenis kíváncsi arra, hogy dolgozzák fel a mai kortárs filmesek azt, amiben élünk.

Az Egy nap ráadásul nem tipikusan magyar élethelyzetre világít rá, milliószámra élnek így családok mindegyik fejlett társadalomban, sőt, mondhatni az ún. fejlett világban teljesen normálisnak tekinthető ez, amit e filmben láthatunk. A cselekmény egy tök átlagos értelmiségi család egy napját tárja a nézők elé, az anya (Szamosi Zsófia) szemszögéből. Apa (Füredi Leó – ez természetesen álnév, akik ismerik, tudják, kit takar valójában) ügyész, vagy ügyvéd, de igazából nem is lényeges a foglalkozása a történet szempontjából, pusztán annyit kell erről tudni, hogy ha dolgozik, akkor sokszor nagyon elfoglalt. Viszont a családi élet működtetéséből is kiveszi a részét, tehát nem az a tipikus “asszony, tedd a dógod!” típusú konzervatív figura: lelkiismerettel, férfiasan bumfordi gyengédséggel istápolja, eteti, fürdeti, öltözteti és altatja három gyermekét, mindenben segítve ebben párját, aki -úgy tűnik- szabadúszó olasztanár. A film játékidejének nagy részét e család életének bonyolult megtervezése, annak végrehajtása és logisztikája teszi ki a bölcsi, az óvoda, az iskola, a különórák (cselló, vívás, balett, stb.), valamint az otthon elromlott, csöpögő csap megjavítása, és segítőkészségével csak a dolgokat tovább bonyolító nagymama (Vándor Éva) kerülgetése között. Akik hasonló élethelyzetben élnek, vagy éltek, az első jelenettől kezdve rábólinthatnak, hogy ez bizony így megy, így ment nálunk is. Folyamatosan észben tartani és mindenben követni magunk és a három gyerek különböző, és sokszor váratlanul módosuló órarendjét, hogy mindegyik meg legyen etetve, fel legyen öltöztetve, lehetőleg a saját ruhájába, hogy mindenki időben odaérjen mindenhova, és onnan el is legyen szállítmányozva a következő helyre – idegölő, s bár sokszor humoros és szórakoztató, de alapvetően csak az ősz hajszálakat szaporító és a vérnyomást, vércukrot növelő “boldog évei” ezek az emberi létnek.

Szilágyi Zsófia ezt a banális élethelyzetet rendkívül nagy érzékenységgel, odafigyeléssel rendezte meg: egy percig sem merül fel bennünk, nézőkben, hogy nem egy valódi családot látunk (pedig a gyerekek nem testvérek, és a szülők sem egymás párjai a valóságban). A kattintásvadász internetes cukiságvideókat idéző viccesen bölcs és olykor már idegesítően infantilis gyerkőcpoénok és a mindennapos családi logisztika nettó thrillerje mellett azonban van a történetnek egy mélyebb, komorabb vonulata is. Szabolcs, a férj életében megjelent egy másik nő (Láng Annamária), akivel természetesen “soha, semmi nem történt”, Anna, a feleség képtelen kiverni fejéből a baljós gondolatokat. A történet valódi problematikája éppen az az előbb-utóbb őrjítővé váló tehetetlenség, hogy egész egyszerűen nincs alkalom arra, hogy beszéljenek egymással, hogy megbeszéljék a problémáikat úgy, hogy közben nem lóg valamelyikük fején valamelyik gyerek, hogy a másik éppen nem lázasodik be, hogy a nyelviskola éppen nem úgy változtatja meg az órabeosztást, hogy azzal mindent felborít, satöbbi, satöbbi. Annának és Szabolcsnak mindenre és mindenkire kiterjedő, gondoskodó figyelme csupán egymás irányában ütközik falakba, és úgy tűnik, ez mindkettejüket felőrli – a dolgok természetéből adódóan úgy, hogy közben látszólag nem fog történni semmi.

Ettől a gyomorszorító, rossz érzéstől eltekintve jó nézni e filmet, hiszen tele van megkapóan őszinte, intim jelenetekkel, vicces gyermeki beszólásokkal. Alapvetően egy szeretetben élő, majdnem ideálisan működő családot láthatunk és Szilágyi Zsófia rendezői bravúrja éppen az, hogy ebben a szinte langyos, cuki hétköznapiságban is meg tudja mutatni a mélyben rejtőző balsejtelmet, az emberi gyengeség örök és általános veszélyét. És néha igenis jó hátradőlve végignézni, mit is csinálunk tulajdonképpen mindennap… Talán segít jobban csinálni. 8/10