Ha cseh film és az alkohol kerül szóba, rögtön valami joviális, ártatlanul gömbölyű sörözésre gondolunk, jórészt tapasztalataink, másrészt előítéleteink alapján – joggal. A Szomorú férfiak mosolyában azonban egy csepp sör nem folyik le a torkokon, legalábbis semmi erre utaló momentumot nem látunk, ellenben a film szereplői literszámra öntik magukba a vodkát, és gyakorlatilag bármiféle tömény szeszt, némelyek egyéb mérgekkel is fokozva a látványában is toxikus alkoholmennyiséget. Bár a filmes oldalak komédiának bélyegzik e filmet, legfeljebb néhány tragikomikus figurát, ugyanis a történet 90%-a egy alkoholelvonó intézet falai között játszódik, kőkemény alkoholisták és egyéb szenvedélybetegek között. Elrajzolt, groteszk személyiségek, akik elesettségükben, furcsaságukban, tengernyi tragédiával a hátuk mögött inkább szomorú látványt nyújtanak, mintsem nevetségeset.

A történet főhőse Josef Formánek, Csehországban ismert, sikeres író, aki saját alkoholizmusának tapasztalatait írta meg egy regényben, majd egy forgatókönyvben, amiből e film készült. A filmben látható figurák tehát igazi, hús-vér emberek, e filmben ugyan színészek által eljátszva, de a valóságos élettel és halállal, ahogyan azt a filmvégi inzertekből megtudhatjuk. A súlyos alkoholista Formánek állapotától függetlenül légies könnyedséggel, de kristálytiszta éleslátással beszél saját önző, életéből minden mást, családot, szerelmet kirekesztő szenvedélyéről, jellemzi társait, az intézetet és az ott alkalmazott terápiákat. Nem megy olyan mélyre az alkoholista lélek boncolásában, mint Bukowski vagy Hajnóczy, inkább történeteket mesél, sztorizik és képet rajzol egy képtelen világról és egy lehetetlen élethelyzetről. Ehhez persze, az kell, hogy ne haljon bele szenvedélyébe, mint például az elébb említett elődök…

A Dan Svátek által rendezett film képei egy melankolikus, néha viszont szinte gunyoros hangulatú hangszövetre lettek feltűzve (Jen Hovorka és az Endru művésznéven is ismert Ondrej Havlík finom, érzékeny munkája), Formánek (David Svehlík) pokoljárását bemutató útikönyvének illusztrációiként. Nem valami horrordráma ez a film, néhány, Bukowski mércéjével nézve szinte gyerekes veszekedésen túl erőszak sincs benne, szelíd együgyűség inkább. Sőt, számomra legjobban talán a szintén komoly alkoholista Saint-Exupéry iszákosát juttatja eszembe, aki amikor a Kis Herceg megkérdezi tőle, hogy miért iszik, azt válaszolja: Hogy felejtsek. És mit akarsz felejteni? – faggatja tovább a fiú. Azt, hogy iszok. Ezt az önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonló gondolat-kényszer-kört egzakt módon leírja a film. Emellett fontos szerepet kap a család szenvedése is, amit kénytelen átélni egy alkoholista férj mellett – végig érzeni azt a mély szégyenbe ágyazott szeretetet, amit Formánek aközben érzett, miközben a vodkával csalta meg őket. 7/10