Ilyen címmel nem meglepetés, ha egy hidegháborús kémhistória vár ránk. Ez nagyjából így is van, azonban szolid meglepetésre, A vörös ügynök inkább egy romantikus szerelmi dráma. No, és kémsztori is természetesen, amit ráadásul egy valóságban megtörtént eset –Melita Norwood története- inspirált, ami azonban nem történhetett volna meg a filmben, ha Joan, az ifjú, naiv fizikushallgató (Sophie Cookson) nem találkozik a cambridge-i egyetem egyik campusán a jóképű, orosz zsidó származású, de már német állampolgárságú kommunista agitátorral, Leóval (Tom Hughes).

A második világháború alatti a nyugati szövetségesek körében meglévő, oroszokkal szembeni bizalmatlanság, valamint az háborút követő hidegháborús légkörben ez a kapcsolat önmagában csak egy kicsit lenne cinkes, de a történetben (tulajdonképpen az igazi sztoriban is) az az igazi bibi, hogy Joan -immár tehetséges, summa cum laude fizikusként- bekerül a brit atombomba-programba, ahol munkájából fakadóan olyan információk birtokába jut, amiért az oroszok bármit megadnának saját atombombájuk kifejlesztése érdekében. Közben azonban Joan Leóval alakuló kapcsolata félremegy a történelem viharában, s úgy tűnik új szerelme, a program egyik tudós professzora (Stephen Campbell Moore) a biztonságot fogja jelenteni számára, de Leo újbóli felbukkanása mindent összezavar… Hogy a jóképű kommunista által okozott zűrzavar tulajdonképpen mit is jelentett, hogy mi Joan igazi története, azt évtizedekkel később, már a mában az idős Joan (Judi Dench) rendőrségi kihallgatásán tudjuk meg, kémvádakkal való letartóztatása után.

Ritmusában, stílusában egy teljesen konvencionális filmet látunk. Az elsősorban szövegíróként termékeny, de rendezőként sem rutintalan Trevor Nunn tulajdonképpen egy színvonalas tévéfilmet rendezett, amit csendes téli estéken, vagy vasárnap délutánokon szívesen elnézegetünk teázgatva, sütit majszolva. Nunn rendezőként túlnyomórészben tévés produkciókat készített, és ez a film is úgy tűnik, inkább a kis képernyőre készült: feltűnően sok arcközeli beállítás. Bár Dench elbűvölő, mint mindig, és a fiatal Joant játszó Sophie Cookson is egészen ügyesen oldja meg a feladat rá eső nagyobb részét, a mozivászon azonban nem viccel és ami még talán a tévé képernyőjén elmegy, az itt szinte leesik a vászonról. Tom Hughes simán csak egy semmilyen, de a másik kulcsszerepben, Leo társát, Szonyát alakító Tereza Srbova kifejezetten rossz teljesítményt nyújt.

Feltűnő, hogy milyen aprólékos műgonddal igyekeztek az alkotók megteremteni a korhű hangulatot, mennyire ügyeltek arra, hogy még a kézzel varrott nejlonharisnyák se passzoljanak a bőven térd alá érő szoknyákból kivillanó formás, női bokákra – az illúzió tökéletes, tényleg az 1940-es évek Angliájában érezhetjük magunkat. Hogy Joan sorsának drámája mégsem hat igazából, annak oka elsősorban színészi: szegény Cookson igyekszik, de az a bizonyos kémia valahogyan nincs meg a szerelmeit alakító férfiakkal. Ennél még nagyobb baj, hogy a történetben rejlő valódi tanulság csak a film végi “vörös farokban” jelenik meg, szinte teljesen váratlanul, minden különösebb elővezetés nélkül. Ez azonban a rendező hibája. S főleg azért nagy hiba ez, mert a hazaárulással vádolt idős Joan olyan kijelentéseket tesz a botrányra leső újságírók hada előtt, ami manapság legalábbis meghökkentő, de bizonyos körökben egészen biztosan botrányos – holott nagyon-nagyon igaz. 6/10