Saját szoba – Nagyi projekt (2017)

Rengetegen nézték meg február első hetében a MADOKE által ingyenesen hozzáférhetővé tett díjnyertes magyar dokumentumfilmeket. Ami engem illet, a Nagyi projektnek örültem a legjobban, kár, hogy már nem elérhető… Remélem, előbb-utóbb közkinccsé teszik, mert ezt a filmet még sok fiatalnak látnia kellene. Főleg nekik.

Nem győzöm eléggé sajnálni, hogy annak idején nagyszülők nélkül nőttem fel (messze laktak, korán meghaltak), ki tudja, micsoda történeteket hallhattam volna tőlük. Így csak a szomszéd bácsi háborús sztorijainak lehettem néha fültanúja; igaz, az sem volt mindennapi élmény, szédületesen mesélt az öreg. Révész Bálint és barátai (a brit Meredith Colchester és a német Ruben Woodin Dechamps) viszont azon mázlisták közé tartoznak, akik még kedvükre beszélgethettek a nagyanyáikkal. Mindannyiunk szerencséjére ők maguk is felismerték, hogy mekkora mázlisták, és elhatározták, hogy filmet készítenek az öregeikről, akikkel mindhárman rendkívül meghitt, bizalmas viszonyt ápolnak. Még brightoni egyetemistaként álltak neki a projektnek, miután felfedezték egymásban a közös pontot, a fantasztikus nagymamákat és velük való különleges kapcsolatukat. Hét éven keresztül faggatták őket az emlékeikről, kötetlenül diskuráltak, játszottak velük a kamera előtt. De nemcsak időben utaztak, a valóságban is felkeresték a múlt néhány fontosabb helyszínét. Az így együtt töltött hosszú idő olyan vallomásokat hozott elő riportalanyaikból, amiket korábban még soha senkivel sem osztottak meg.

Az emlékezés tárgya többnyire a második világháború, az elbeszélő idős hölgyek korántsem átlagosak: Colchester mamája kódfejtő titkosügynök volt, Révész Bálinté holokauszt-túlélő, Woodin Dechamps-é pedig náci szimpatizáns családban nőtt fel. Merőben ellentétes szemszögeket képviselnek tehát, felettébb izgalmas, ahogy e nézőpontok ütköznek, illetve egymáshoz közelednek. A közeledés szó szerint is lezajlik, az unokák személyes találkozót szerveznek, ahol békésen elüldögélhet egymás mellett ez a három, teljesen különböző életutat megjárt asszony. Révész Lívia a láger után meggyőződéses kommunista lett; érdekes, hogy épp közte és a német Gudrun Dechamps között alakul ki egyfajta barátság; Rosanne, az angol nagyi más világban él, az ő szemében alig van különbség nácik és kommunisták között. Az iskoláslányként még Hitlerért lelkesedő Gudrun később kellemetlenül érezte magát családja politikai nézetei miatt, és ezt a zavartságot még Rubenen is érezzük.

A történetből teljesen kimarad a szülők generációja, a jelen lévő unokák pedig időben már annyira eltávolodtak a felidézett eseményektől, hogy nem éreznek irántuk mást, csak kíváncsiságot. Ez az elfogulatlan hozzáállás megkönnyíti a mesélők dolgát, kényesebb témák előtt is megnyílnak. Közben többször tanúi lehetünk annak is, ahogy a srácok megvitatják menet közben felmerülő személyes érzéseiket; őszintén, köntörfalazás nélkül. Például, hogy milyen gáz lehet a háború, amikor sorra halnak körülötted; vagy hogy milyen idegesítően lassúak az öregek. Elkészült munkájuk így legalább annyira szól róluk, a kérdezőkről, mint riportalanyaikról – a mai huszonévesek nyelvén, szemszögéből és naivitásával. Ezzel függ össze, hogy olykor játékkal, bohóckodással próbálják oldani a téma komolyságát. A nagyanyák mindig partnerek a játékban, de Révészék azért néha túltolják a biciklit. Mert tündéri, ahogy Roseanne az egykori munkahelyén telefonbeszélgetést imitál néhai főnökével, a Hitler-bajusszal grimaszoló Lívia nagyitól viszont elszorult a szívem. Továbbá azt sem hiszem, hogy a mai fiatalokat közelebb hozná a holokauszt-történetek megértéséhez, ha FPS-t játszanak a volt gettó helyén. Persze, az ellenérzéseim talán csak abból fakadnak, hogy magam is ama bizonyos elfogult, érzelmektől béklyózott szülői generációhoz tartozom. Meglehet. Az idétlenkedés egyszer mindenesetre Líviánál is kiveri a biztosítékot.

A film vége felé szóba kerülnek a halálhoz fűződő érzések, félelmek is. A forgatás befejeztével Colchester nagymamája, Roseanne már nem él. Hét év hosszú idő, a fiatalok mintha komolyodnának, mondhatni, felnőnek a projekt alatt – habár a jelenetek tényleges időrendjét nehéz lenne megállapítani. A sorrend csapongó, és általában kissé kaotikus ez a Projekt, de így is élmény, jó lenne, ha minél többen láthatnák ezeket a nagyikat. Igaz, első körben inkább mindenki keresse fel a magáét. Aki még teheti.

Kategória: Film, Saját szoba | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.