Victor Erice spanyol rendező a napokban töltötte be a nyolcvanadik évét. Ericét kevesen ismerik nálunk, csöndes, mélázó darabjai (mindössze négy hosszabb és néhány rövid) nem éppen közönségfilmek. Akárhogy is, A méhkas szelleme a filmtörténet egyik legszebb, legvarázslatosabb alkotása, nekem pedig nagy kedvencem – szóval legfőbb ideje, hogy meséljek róla.

Ponyvás teherautó gördül be egy világvégi spanyol faluba, a főtéren izgatott kölyökhad várja: Megjött a film! Sorra érkeznek a vetítőterembe a széket cipelő falusiak, van, aki komplett hamutálat is hoz, a sötétben kendős nénik, ámuló gyerekek, gyűrött arcú munkásemberek figyelik a vásznon megelevenedő csodát, a Frankensteint. A méhkas szelleme tüneményesen ábrázolja azt a közösségi moziélményt, aminek a nála ismertebb Cinema Paradiso (1988) is emléket állít a maga nosztalgikus módján. Az amatőr szereplők jelenléte, valamint a körülmény, hogy a főszereplő Ana Torrent tényleg ott és akkor látta először a Frankensteint (így minden reakciója őszinte), különleges kisugárzást ad a jelenetnek; nemhogy valószerű, de voltaképpen maga a valóság. Erice filmje mégsem a moziról szól. Visszavezet a gyerekkor titkokkal teli világába, amelyben a realitás még keveredik a fantáziával, lírai utazás ebbe a régen (vagy nem annyira régen) mögöttünk hagyott, öntudatlan tartományba. A képek gyönyörűek, a hangulat utánozhatatlan – ám aki szórakozást keres, nézzen inkább valami mást, itt ugyanis nem sok minden történik. A fontosabb dolgok a főhős, egy hat év körüli kislány lelkében zajlanak.

A Franco-diktatúra idején járunk, „1940 körül, valahol a kasztíliai fennsíkon.”  Eldugott település, körülötte a széljárta, végtelen mező. Hatalmas, régi házban lakik a főszereplő család; az apa méhészkedik és feljegyzéseket készít, az anya leveleket ír egykori kedvesének, a két lány tanítás után a határban kószál. Anával és nővérével, Isabellel (Isabel Tellería) a fent leírt moziban találkozunk először. Az előadás alaposan felzaklatja őket, főleg a kicsit. Gondolatai egyre a Szörny körül járnak. „Miért ölte meg a lányt? És miért ölték meg őt is később?” Nővére felvilágosítja, hogy amit a filmen látunk, az nem valóság, és hogy a Szörny szellem képében ma is él a falu közelében. Így mikor Ana a lakatlan házban egy ott bujkáló ellenállóval (szökött katonával?) találkozik, semmi kétsége afelől, hogy az csakis a magányos Szellem lehet. Amikor pedig később a férfi erőszakos halálával szembesül, zavarodottságában világgá szalad.

A valódi sztori igazából Ana belső története. A Frankenstein mindkét lányt felkavarja (a jóságosnak tűnő Lény megöl egy korukbeli gyereket, majd az emberek őt is elpusztítják), a történet rést üt biztosnak, érinthetetlennek hitt világukon. Isabelen is észrevehető a hatása, a kisebbet viszont teljesen kizökkenti. A nővér már különbséget tud tenni fikció és valóság között, de húga számára a kettő összemosódik. Szemében a menekült férfi azonos a Szellemmel, váratlan eltűnése végképp feldolgozhatatlan. Csak néz szótlanul (nincs kifejezőbb Ana Torrent barna szemeinél), és nem érti, ami körülötte zajlik. Nézőként az ő szemszögét követjük, és annyira eggyé válunk vele, hogy szinte bármelyik percben várjuk a szellem felbukkanását. A házban minden „nagy” és csöndes, hangos szót alig hallunk, legfeljebb suttogást, a szereplők pillantásokból is értik egymást.

Csendben peregnek Erice albumlapjai, a festőien szép, barnás tónusú képek a családtagok életét mutatják laza egymásutánban, áttűnésekkel, hangátúszásokkal téve álomszerűvé az elbeszélést: a lányok leckét skandálnak az iskolában, csavarognak, otthon játszanak, miközben a szülők teszik a dolgukat – nagyjából mindig ugyanazt, mint változatlan háttérfigurák. Nem beszélnek egymással, sem a gyerekekkel (még közös képre sem kerülnek), csupán monológokat hallunk: az anya levelét az ismeretlen férfinak, az apa kiábrándult gondolatait a méhek világáról. Jó pár szimbólum, párhuzam szövi át a művet, közülük a méhkas, a központi jelkép alapvetően politikai vonatkozású, a Franco-rendszerre utal. (Hogy egy mai nézőnek ez már semmit sem mond, nem befolyásolja a film élvezhetőségét.) A családban jelen van egyfajta elnyomó, fojtogató légkör, hisz az apai szigor, tekintély a gondoskodás ellenére is ott a levegőben, az ablakok méhsejt-mintázata börtönszerűvé teszi a ház mézárnyalatú belső tereit. A kaptár merev rendjéből, a felnőttek érthetetlen és egyre ellenszenvesebb világából Anának a fantázia jelent kiutat – a szellem társasága. Úgy tűnik, a végére megindul valami családon belüli „olvadás”, egymáshoz közeledés, a cselekmény szintjén kikerekedik tehát a történet, hősünk útja azonban már kifelé vezet, a képzelet tágas birodalmába.

Emlékébresztő, nem mindennapi kaland álom és valóság határán, a legbájosabb gyerekszereplővel. Persze, csak úszóknak. 😉 (10/10)