Címe alapján leginkább valami decens trópusi szállodában játszódó, klasszikus vonalvezetésű, “ki a gyilkos?”-típusú krimit sejthetünk ez esetben, esetleg némi kalandos/romantikus felhanggal, amit az első évad kezdő képei akár még alá is támaszthatnak. Egy meglehetősen önmagába fordult fiatalembert faggat egy számára idegen pár egy decens, trópusi szállodában történt halálesetről, miközben egy emberi maradványokat tartalmazó ládát pakolnak be egy repülőgép rakterébe… Ekkor még nem tudjuk, mennyire messze járunk előzetes sejtéseinktől. A Fehér Lótusz, miközben első évada egy decens, trópusi, közelebbről hawaii-i szállodában játszódik, nem igazán krimi, sőt, műfajilag elég nehéz is meghatározni, mi is ez. Én leginkább azt az erősen savas társadalomkritikát szerettem benne, ami talán Sam Mendes Amerikai szépségéhez, vagy még jobban Ruben Östlund Lavinájához rokonítja a Mike White által kreált sorozatot.

Persze, nézhetjük afféle bédekkerként, vagy utazási ajánlatként is ezt a filmet, hiszen Hawaii szigetének sok szépségét láthatjuk a történetben, inkább azonban csak vágóképekként, a cselekményhez ezeknek nincs túl sok közük a természeti csodáknak (hacsak a legszimpatikusabb szereplőt illető végkifejlet motivációját illetően nem). Igen fontos és lényeges dolgok mellett fogunk azonban elmenni ez esetben. Ijesztően kezdődik a történet, azonban az ijedelmet nem az okozza, hogy megtudjuk, hogyan került az imént említett ládába annak tartalma, hanem a felütés hangneme lehet riasztó. Nem is szolidan idióta tinglitangliként indul a sorozat, én legalábbis komolyan elgondolkoztam az első rész után, hogy érdemes ezt folytatni? Nos, érdemes, de ez -gondolom- sokak számára nyilvánvaló lesz az elkövetkezendőkben, megismerve a történet szereplőit, akik között nincs egy normális. Illetve, mind az, hiszen tök átlagosnak számító amerikai polgárok ők, a felső-középosztály javából. Kik is lennének azok, akik szabadságukat egy elegáns, tengerparti szállodában töltenék, dúsgazdag örökösnők, dúsgazdag nászutasok, dúsgazdag startup-tulajdonosok, valamint az őket kiszolgáló személyzet, akiknek legfőbb közös jellemzője, hogy nem dúsgazdagok. Ahogy megismerjük őket, felismerjük jómódú magabiztosságuk mögött a kongó érzelmi és intellektuális ürességet, az ostoba felületességet és a fennhéjázó önzést. Érdekes, hogy a másik oldal sem kap jobb osztályzatot. Szinte alig találni olyan szereplőt, akiben túltengenének az általánosan pozitívnak elkönyvelt emberi tulajdonságok. Adott pillanatban még a legszimpatikusabbnak tűnő karakterek is a lehető legrosszabb lehetőséget választják, mintegy aláhúzva a fő üzenetet: ebben a világban egy úr van, egy hatalom, mégpedig a pénz. Annyi vagy, amennyid van (a bankszámládon). Lézer János likes this. Van azért talán egyvalaki, aki végül képes jól dönteni nehéz szituációban, de azt egyrészt nehezen hisszük el, másrészt korábban azért róla is derültek ki kínos dolgok.

Mint ahogy mindenkiről. Adódik a kérdés, hogy mi szórakoztató, sőt, mi tanulságos nézni ezeket a figyelemre sem méltó karaktereket? Nos, talán pont átlagosságuk, mindennapiságuk az. Aki volt már kénytelen kényszerű összezártságban tölteni nyaralását SZOT-üdülőben, vagy puccos, saját tengerpartos, ennek ellenére medencés luxusszállóban, amelyikben a medencébe viszi a kigyúrt, modellkülsejű helybéli pincér a Mai Tait, az tudja, miről beszélek. Minden ilyen helyen van legalább egy kibírhatatlanul idióta család, amely ráül az egész szállodára, és minden róla szól azután, egy kretén vendég, aki beleköt még az élő fába is és mindennel elégedetlen, de leginkább több. Szinte mind ilyen. Nos, pont ők elé állítódik ezúttal az a bizonyos tükör, amiben nézhetik magukat nem homályosan, de metsző élesen és olykor meghökkentő szókimondással. Látjuk, ahogyan a legliberálisabb, legprogresszívabb gondolatok és elvek úgy hullanak le róluk a porba, mint unott, elfelejtett fukszok, ahogyan a legelemibb szabadságvágyak válnak semmivé, választva inkább a jólét kényelmes rabságát, miközben ők a világ legszabadabb demokráciájának kvázi kirakatarcai. Győztesek ők mind egy olyan meccsben, amiben csak vesztesek vannak. A Fehér Lótusz valódi igazsága azonban az, hogy leszámol az elnyomott(nak számító) társadalmi rétegek, a bennszülöttek közhelyszerű erkölcsi tisztaságával, nem vádolva, csupán száraz realizmussal ábrázolva őket. Ez egy ilyen világ, amiben csupán kisebb jelentőségű lázadások juthatnak sikerre, rendszerint olyan figurák által, akikről ezt korában el sem tudtuk képzelni.

A Szicíliában játszódó második évad lényegét tekintve ugyanazt hozza, mint amit az első. Tulajdonképpen egy teljesen új csapat (kivéve az itt is elsöprően domináns Jennifer Coolidge által megszemélyesített méreggazdag, unatkozó, konstans féltékenységét mérhetetlen mennyiségű piába, kajába és ki tudja még mibe fojtó Tanyát) egy hetét követhetjük nyomon az éppen kitörőfélben lévő Etna lábánál. Két hajdani Yale-egyetemi szobatárs, feleségekkel, egyik sikeresebb mint a másik, egy Szicíliából elszármazott apa, a fia, valamint unokája, szintén kőgazdagok, kontra helybéliek: egy merész prostipáros, egy saját nemi identitását kereső és a macsó délolasz társadalomban pozícióját foggal-körömmel védő szállodaigazgatónő, a sziget pusztuló palazzóiban lebzselő, hajdan gazdag, mára halálos maffia-függésbe került nyugati expatok. Nagyzolás, képmutatás, felelőtlen pazarlás kontra minden áron való túlélés. Mike White ezúttal is szemtelen, gúnyos játékot játszik előítéleteinkkel, prekoncepcióinkkal, különböző, kőbe vésettnek hitt műfaji szabályokkal, sőt, tán még a világról alkotott ismereteinkkel is – és igaza van, még mindig kurvára igaza van.

A harmadik évad Thaiföldön történik meg, ahol a Fehér Lótusz egy puccos resort Koh Samui szigetén. Én azt hittem, hogy Jennifer Coolidge nélkül már jócskán veszt a varázsából a széria, azonban erről szerencsére nincs szó. Miközben azonban Mike White ugyanazt a menüsort tálalja elénk, mint az előző két évadban, a fűszerezés ezúttal izgalmas, bizsergetően távol-keleti. Egy észak-karolinai üzletember korlátolt, übersznob családjával, akik elől a nyaralás közben jött csőd hírét próbálja titkolni minden eszközzel, egy közepesen híres sorozatszínésznő két gimnáziumi barátnőjével, egy apja halálát megbosszulni szándékozó furcsa pali, hozzá nem illő, de őt feltétel nélkül imádó poszthippi csajával, egy valahonnan ismerős, dúsgazdag helybéli expat, a resort tulajdonosa, és a helybéliek, egy hervadófélben lévő hajdani thai sztár, valamint a végtelenül ártatlan biztonsági őr és pincérnő szemérmetesen bimbózó szerelme. Valamint ruszki maffiózók, thai kurvák és még sokan mások. Bár távoli pisztolylövésekkel kezdődik az elő rész, ez az évad sem fullad akciófilmbe, de még krimibe sem: ugyanaz a társadalmi, kulturális és etnikai előítéleteinkből csúfot űző, abszurd fordulatokkal újfent apokaliptikus fináléban kicsúcsosodó dráma, mint a korábbiakban láthattuk. Talán a hullák száma több a végén… Thaiföldi élményeim elevenedtek fel a vágóképekben, a csodás hangulatteremtő snittek után, bár ilyen drága üdülőhotelekhez nem volt szerencsénk, de ezzel együtt -szerencsére- ilyen vendégekhez sem. Földrajzi gondjaim vannak csupán – ilyen sziklák Samuitól több napi hajózásra van csak, a vietnami Ha Long-öbölben például, vagy a Thaiföldet Malajziával összekötő földnyelv másik oldalán, a Phangnga-öböl környékén. Komoly fanyalgás fogadta, amikor az HBO/ Max elkezdte felpakolni a harmadik évad részeit, de szerintem nincs ezzel hiba ezúttal sem, mégha forradalmi változás nem is történt a koncepcióban. Jennifer Coolidge helyett ráadásul kapunk egy remek Walton Gogginst, egy még remekebb Sam Rockwellt, egy cuki Aimee Lou Woodot, egy marék polgárpukkasztást, nyílt provokációt (amin aztán jól elcsámcsogott a jónép, de mi a fenéért olvasnak bulvárt… Nem is értem). Jó ez még mindig.