A bombasztikus trailerek fogvacogtatón feszült katasztrófafilmet ígérnek a svéd Ruben Östlund negyedik nagyjátékfilmje, a Lavina kapcsán. Ápolt, jóllakott, boldognak tűnő svéd középosztálybeli család (apuka, anyuka, két gyerek) telel egy svájci sírparadicsomban, hiszen az apu mostanában sokat dolgozott és most van öt napja, hogy végre együtt lehessen a család. A lélegzetelállító kilátást nyújtó panorámateraszon fogyasztják éppen ebédjüket, amikor látják, hogy egy biztonsági okból mesterségesen elindított lavinagörgeteg közelít feléjük, egyre nagyobb robajjal és egyre nyilvánvalóbban túl a még elfogadhatóan biztonságos méreten. A lavina azonban, hogy most jól belespoilerezzek a filmbe, végül elkerüli az éttermet, még jóval a lakott részek előtt elhal. Csak az általa keltett porhófelhő takarja be rövid időre a teraszt – ez azonban éppen elég ahhoz, hogy egy valódi katasztrófa robbanjon ki…

Östlund, a zsűri indoklása szerint, „egy látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréjáért” kapta meg annak idején 2012-ben Play című filmjéért a 19. Titanic Filmfesztivál fődíját. Ezt a díjat akár a Lavinának is oda lehetne adni, ugyanezzel az indoklással, hiszen ebben sincs másról szó. A célkereszt itt a társadalom atomi egységén, a családon van. A filmbeli katasztrófa is ezen belül következik be, gondolom, már nem meglepetés, hogy elsősorban lelki vonalon. Ez Östlund másik fontos problémája, amit már korábban az Akaratlanul című filmjében is boncolgatott: a felelősség és a felelősség vállalása. 

A gyenge pont a családban az apa figurája. Látszólag családfő, hiszen sokat dolgozik, valószínűleg jól is keres, azonban érzelmileg sivár pusztaság. Nem lehet azt mondani, hogy nem szereti feleségét, gyermekeit, csupán úgy tűnik, ez a szerep meghaladja az ő képességeit. Teszi a dolgát, eljátssza az apaszerepet, viszont amikor úgy tűnik, hogy egy természeti csapás az egész család életét veszélyezteti, ő csak saját magára gondol, menekülni kezd, hátrahagyva feleségét és két gyermekét. A film címében említett katasztrófa valójában ezt a cserbenhagyást jelenti, amit a továbbiakban (a film 4/5-ében) a feleség és a férj különböző módokon próbál meg feldolgozni.

Östlund filmezési modora e filmben is távolságtartó, ám mégis kíméletlenül őszinte. A megkapó szépségű, vad, mégis romantikus alpesi táj ideális háttér ahhoz, amiről beszél, hiszen egy világtól elzárt terület, tele veszéllyel, mégis sokak által ismert, otthonos közeg. Egy ilyen család, mint amilyet a filmben is látunk, vágyik oda, mert kalandokat ígér, de kellően biztonságos is ahhoz, hogy kisgyerekkel el lehessen tölteni ott néhány napot. És kellően drága is, hogy csak a társadalmilag hasonló szinten lévő népek vegyék őket körül… Maga a család nem különösebben érdekes: olyan átlagos középosztályi család, amilyen csak lehet. Szinte már a nézőnek kényelmetlen, milyen módszeres kitartással, milyen kíméletlenül szemléli iszonyatosan banális tevékenységeiket, a fogmosást, az alvást, a tabletjüket mély és méla unalommal pötyögtető gyerekeket, a felnőttek üres, semmitmondó, de kényszeresen illedelmes társasági életét és magát az óvatosan kalandos – valójában mélyen unalmas – családi síelős vakációt. Rengeteg csend, minden tüchtig rendben, elfojtott szavak. Ebbe az idillbe robban bele a feleség szemrehányása, ami őt magát, a környezetet, de még az apát is meglepi. Az anya vádaskodása addig fajul, hogy az apa lelkileg összeomlik, miközben a gyerekek tökéletesen veszik az adást: ők azon bőgnek, nehogy elváljanak a szüleik. A vakáció fennmaradó néhány napja azzal telik, hogy az apa kétségbeesett erővel próbálja helyreállítani megtépázott renoméját, amely látszólag sikerül is neki. Ott tartunk, ahol a film elindult.

E két óra alatt Östlund látszólag nem old meg semmit sem, szereplői egy nagy összeomlást közbeiktatva, pont ugyanabban a cipőben járnak, amiben érkeztek, mégis metsző pontossággal képes mutat rá e “jóllakott” társadalom fonákságaira. Arra, hogy mennyire képtelenek vagyunk kibújni a társadalom és a hagyományaink ránk kényszerített szerepeiből, mennyire erősen munkál bennünk a megfelelési kényszer, amitől csak görcsösen, feszült figyelemmel, de az emberi odafigyelés, érzelmek és valódi szeretet teljes hiányával éljünk kényelmes, gondtalan életünk. (Már aki persze, azok ott, a svédek…) Szinte bergmani erővel nyomasztó, kemény, erős film ez is, mint Östlund korábbi filmjei. Asanisimasa: 8/10