A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness, 2022)

A svéd Ruben Östlund filmje semmivel sem kevésbé megosztó, mint volt korábban az Akaratlanul, a Play, a Lavina vagy éppen A négyzet, pedig kritikai sikere legalább olyan hangos, mint az az ováció, amely Arany Pálmáját kísérte Cannesban. Persze, nem tömegfilm ez sem, mint az előzőek, s mint ahogy 2012-es Titanc-fődíját indokolta az akkori zsüri, a “látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréját” nehezen értelmezi önarcképként a látszólag tökéletes társadalom mozilátogató közönségének egy része. A másik -keskenyebb, értelmesebb réteg- természetesen joggal lelkesedik, mert igen kevés ma az olyan szuverén hangú alkotó, aki képes érvényes formában megfogalmazni koráról, kultúrájáról és társadalmáról kritikai véleményt – és Östlund egy közülük.

Nehéz is bármelyik szereplőért lelkesedni A szomorúság háromszögében, pedig többségében irigyelt státuszú emberekről van szó. Multimilliárdosok, multimilliárdosok asszonyai, menő influenszerek és modellek állna a történet célkeresztjében, de szánalmas figurák mind, a részeges amerikai jachttulajdonostól, aki Lenintől idéz a részeges orosz műtrágyagyárosig, aki Reagennel kontráz, az üresfejű influenszertől, aki a WC-n is az instára élőz az üresfejű, nulla testzsírszázalékos modellig nincs kiért szorítani, de nem jobb a bizonyítványa az elnyomott “osztályoknak” sem. Östlund társadalombírálata a teljes spektrumot érinti, méghozzá egyaránt megsemmisítően. És hát, valamelyik rétegbe beletartozik a mozinéző is, amivel sokaknak tényleg nehéz lehet szembesülni. Viszont a svéd rendező egyáltalán nem dühös, ezen filmje is inkább marón gúnyos szatíra: nem fáj, csak amikor röhögünk.

A három részre tagolt narratív szerkezet sem túl nagy újdonság, főleg, hogy két -kevésbé majd sokkal inkább- meglepő fordulattal mégis egy töretlen ívet képez. Még bírálatának hangvétele sem egyedülálló, hiszen Bunueltől, Marco Ferreritől már láthattunk ennyire mélyre metsző szatírákat, ma azonban ritka, aki ennyire látványosan felülemelkedik a szórakoztatóiparba süllyedő globális filmművészet fő áramlatain. Talán Ulrich Seidl vagy Yorgos Lanthimos még ilyen. Vagy, igaz sokkal könnyedebben, Mike White Fehér Lótusza.

Kategória: Film, HBO Max
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.