Ruben Östlund, a kiváló svéd filmrendező a zsűri indoklása szerint, „egy látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréjáért” kapta meg annak idején, 2012-ben, Play című filmjéért a 19. Titanic Filmfesztivál fődíját. Ezt a díjat akár a Lavinának is oda lehetett volna adni néhány évvel később, ugyanezzel az indoklással, hiszen ebben sincs másról szó. Östlund másik fontos problémája, amit korábban az Akaratlanul című filmjében is boncolgatott, a felelősség és a felelősség vállalása. A társadalmi szolidaritás, de főleg annak hiánya. E két téma szorosan összekapcsolódik nála, nincs új a nap alatt: egyikből automatikusan, értelemszerűen és mindenki által tapasztalhatóan következik a másik. Legújabb filmje, A négyzet sem beszél másról.

Szó sincs azonban arról, hogy Östlund csak ismételgetné magát. Sajnos, olyan korban élünk, amikor a gazdaságilag többé-kevésbé fejlett világban a társadalmak érzelmileg, de erkölcsileg is válságspirálban őrlődnek. Az emberek közötti megértés, a tolerancia, ha van is, legfeljebb politikailag korrekt álarc csupán. A társadalmi méretű képmutatás lassan a középkori szintre süllyed. Minapi hír például a magyar (nyilván nem kormánypárti) sajtóban, hogy egy falusi panziótulajdonos, saját tulajdonú panziójában, a saját költségén meg szeretett volna vendégelni néhány hivatalosan és jogszerűen (!) Magyarországon befogadott menekült gyereket (!), mire a falu fellázadt: halálosan megfenyegették a panzióst, autójának kerekét kiszúrták. Orbán Viktor miniszterelnök pedig flegmán kijelentette, hogy a falusiak felháborodása jogos volt… A négyzetben szerencsére, a dolgok idáig nem fajulnak, elvégre a svéd társadalom azért még mindig lényegesen jobb mentális állapotban van, mint a magyar, azonban Östlund mégis talál annyi fogást rajta, hogy 142 percet megtöltsön maró, tisztító hatású gondolattal.

A Lavina célpontja a svéd középosztály volt, és ezúttal sincs másképpen. Svédországban élő ismerősöm mesélte, hogy ott kint nincs olyan, hogy átkopogsz a szomszédhoz: Helló, Ingmar, nem adnád kölcsön az ütvefúródat? Értetlenül néznek rád, és azt mondják, hogy nem… Nem mintha önzőek lennének, csak egész egyszerűen nem fogják fel, hogy ha neked pont ütvefúróra van szükséged, akkor miért nem veszel egyet magadnak? (Nagyjából ez a mentalitás lehet a magyarázata annak is, hogy például Brüsszel, értsd: az EU, miért nézi kvázi tétlenül azt a pofátlan rablást, ami jelenleg Magyarországon folyik. Elképzelni sem tudják, fel sem tételezik bárkiről, hogy valaki olyan cinikus legyen, hogy kér a közösből X mennyiség pénzt, amit simán zsebretesz, minden különösebb ellentételezés nélkül…) Persze, ehhez az is kell, hogy az emberek munkájukkal keressenek is annyit, hogy ha egy ütvefúró kell a háztartásba, akkor annak beszerzése ne döntse be a családi büdzsét. A négyzetben a svédek otthon vannak, csinosan, üdén, netten sietnek a dolgukra, minden figyelmüket -saját outfitjükön kívül- mobiljuk tartalmára fordítják útközben. Különösebb reakció nélkül sietnek el az aluljáróban kéregető koldus előtt, de nem hallják meg azt sem, ha közvetlen közelükben valaki segítséget kér, netán éppen életveszélyben. A történet főhőse Christian (Claes Bang), újra egy elvált, negyvenes “vasárnapi apuka”, Östlund szinte állandó figurája, szakmáját tekintve ezúttal egy tekintélyes stockholmi kortárs képzőművészeti galéria kurátora. Társadalmi státuszát jelzi, hogy Teslát hajt, lakása decens, visszafogott, modern luxus, szemüvegkerete piros és nyilván méregdrága. Egy nap, munkába sietve az utcán igen trükkösen kizsebelik, minek következtében nem várt, és nem is feltétlenül kívánt kapcsolatba kerül a svéd társadalom általa eddig ismeretlen rétegeivel. Az esemény ráadásul Christian szakmai karrierjére is komoly hatással bír.

Persze, Christian története csupán a zsinór, melyre a filmet író és rendező Östlund felfűzi erősen savas társadalomkritikai éllel bíró kis karcolatait. Ekképpen a film szerkezete kissé szétesőnek is tűnhet, például a már most is igen sokat idézett, emblematikus fogadásjelenet, a félmeztelen majomemberrel, ami mind érzelmileg, mind jelentésében, mind drámai hatásában katartikus erejű, ám a film utána még bőven folyik tovább – ugyan messze nem érdektelenül, de ezt az intenzitást már nem éri el a későbbiekben. Persze, a billegő, kissé amorf szerkezetet fel lehet fogni úgy is, hogy ezzel is csak a bizonytalanság növelendő a nézőben. Östlund kritikai patronjainak elsősorban két célterülete van: egyik a kortárs képzőművészet mibenlétét, esztétikáját és társadalmi megítélését (mitől műtárgy a műtárgy, illetve, attól már műtárgy valami, ha múzeumban állítják ki?), míg a másik a hajléktalanok, nincstelenek, illetve a svéd társadalom legalján élők sorsát illeti. E második terület azonban nála is megmarad a páriákat illető modorban, bár beszél róla, meg is mutatja, néhány megjegyzéssel mintha véleményt is mondana, de igazán e filmben ő sem tud mit kezdeni vele. Ellentétben a kortárs képzőművészet társadalmi aspektusait vizsgáló részekkel, melyekben látni, hogy azt a környezetet sokkal jobban ismeri, így nem is spórol a munícióval: lő mindenre és mindenkire, ami kortárs és képzőművészet, és főleg, ami csak büdössajt-szagolgató, muzeális bort nyalogató sznobizmus. És igaza is van. Különösen érdekes, ahogyan a média és a kortárs műtárgybiznisz kölcsönhatásait és kommunikációját tálalja, középpontban azzal a(z elfuserált) youtube-vírusvideó kampánnyal, mely hatásaiban majdnem olyan, mint a cikk elején idézett magyar panziós esete a menekültgyerekekkel és saját szülőfalujának ostoba magyarjaival, de még érdekesebb talán az, ahogyan a filmben megjelenik a kortárs művészet egy olyan területe, mely élénken reagál a ma társadalmi kérdésfelvetéseire – jobbára a társadalom értetlenkedésétől övezve.

Nehéz e filmről írni, mert közben az ember könnyen úgy érzi magát, ahogyan a filmben Christian, amint az értetlen sajtónak próbálja elmagyarázni bonyolultan és felesleges elemzésekbe bocsátkozva a modern művészet valójában pofonegyszerű rejtélyét… Legyen elég annyi, hogy megérdemelt az Arany Pálma, amit -nem kevés öniróniával- Cannesban kapott ez az egyszerre tragikus hangú és pimasz módon gúnyos film idén. 9/10