A minap egy ismerősömmel beszélgettem, akinek vágya, hogy filmrendező legyen, ezért ki tudja, hányszor jelentkezett a Filmművészeti Egyetemre ez ügyben, sikertelenül. Mondja, hogy egyszer, még korábban, Enyedi Ildikó azt kérdezte tőle a második rostán, hogy ha mindenáron filmet akar csinálni, akkor miért nem csinál filmet? Ma már szinte bárki számára elérhetőek a bemutatható, vetíthető minőségű filmkészítésre alkalmas eszközök, s egyáltalán nem ördögtől való, hogy valaki akár már egy mobiltelefonnal nekiálljon megvalósítani élete alkotását. Nyilván, mindenki nagy stábot szeretne igazgatni, sok kamerával, széles vászonra, színesben forgatni – ma már azonban ehhez sem kell egyetemi diploma, hanem inkább szerencse, némi tehetség és kiapadhatatlan ambíció. Valamint gyomor. Az ismerősöm azóta sem forgatott filmet, viszont az osztrák Michael Haneke-nek (Haneke, a rendező, Szerelem, Az ismeretlen kód, A fehér szalag, Funny Games, Rejtély), vitrinjében megannyi nívós elismeréssel, egyáltalán nem derogált remegős mobiltelefonra forgatnia új filmjének, a Happy Endnek kulcsjeleneteit, holott, az ő szintjén sokan már el is várják a csicsa-picsa csinn-bumm cirkuszt. Haneke azonban kemény, nem porlik sziklaként a tömegízlés viharában, és ha az ötlet azt kívánja, hogy mobilra forgasson, akkor mobilra forgat, és úgy tojik a nézői elvárásokra, mint ma már visszavonult kollégája, Tarr Béla.

Haneke-től természetesen nem idegen a különféle képrögzítő technikákkal való kísérletezés, akár dramaturgiai eszközként, a valóság minél tökéletesebb, érzékletesebb ábrázolásához is használja, mondjuk, a videotechnikát, vagy jelen esetben a mobiltelefont. E film cselekményében ennek indoka annyi, hogy ezen keresztül tudja leghitelesebben megmutatni egy édesanyja elvesztése után ismeretlen apjához költöző, súlyos kérdőjel-erdőben bolyongó, a külvilággal nem igazán kommunikáló tizenhárom éves lány gondolatait. Amolyan lelki szubjektív kamera itt a mobil. A film nagyobb része, természetesen, hagyományos módon készült, hogy egy széthulló, hajdani céljait, értékeit vesztő nagypolgári család életébe avassa be a nézőt – a végén természetesen happy enddel.

Ez a “boldog vég” azonban korántsem lesz hollywoodi értelemben pozitív lezárása a filmnek, hanem Haneke fanyar, pikírt, gúnyos módján. Mondhatni, nyugtalanító kérdőjellel inkább, nem pedig az Óperencián is túl mutató, mesebeli pont-pont-ponttal. Segítség, túléltük! vagy még inkább: Segítség! Túléltük? A történet (inkább talán életkép) központi kérdése a szeretet és az egymásra figyelés, illetve ezek hiánya, amit jobbára önös érdekből létrehozott látszat-kapcsolatokkal, kötelességszerűen gyakorolt, betartott, de át nem élt társasági formulákkal, viselkedésmódokkal helyettesítenek. A főszereplő gazdag, építőipari vállalkozásból élő család normális tagjai “fekete bárányok”: Pierrot, a “trónörökös” (Franz Rogowski) nem csinál titkot abból,, mennyire megveti képmutató, rideg, önző családját és az alkoholba, és az éjszakába menekül előle. A másik renitens az agg családfő (Jean-Louis Trintignant), aki inkább tetteti magát magatehetetlen demensnek, minthogy maradék erejével, tekintélyével rendet, illetve erkölcsi igazságot tegyen. A családba egy új jövevény személyén (illetve a már említett módon, mobiltelefonja kameráján) keresztül nyerünk betekintést: a 13 éves Eve (Fantine Harduin) is kilóg a családból, bár vér szerint ott a helye, mégis mindvégig kívülállóként, idegenként mozog a hatalmas lakásban. A család valódi feje a középkorú Anne (Isabelle Huppert), aki a cég érdekében bonyolítja saját életét is (férjhez megy ahhoz az angol befektetőhöz –Toby Jones– aki felvásárolja csődközelben lévő cégét). Öccse (Mathieu Kassovitz) egyik házasságból a másikba sodródik (Eve egy korábbi, tragikusan alakult kapcsolatának “eredménye”), azonban igazi vágyait csak az internetes csetszobák intimitásában képes kiélni.

A Calaisban élő család menthetetlenül süllyed a visszavonhatatlan pusztulásba, még a városkörnyéki menekült-dzsungel migránsai is riadt szánakozással figyelik vergődésüket. Az ő szemükben mutatkozik meg igazán a számukra az álmok földjének gondolt Európa életveszélyes nihilje. Haneke ezúttal is kíméletlenül löki arcunka a valóságot, társadalombírálata maró, metszően vág oda, ahol legjobban tud fájni – Európa leggazdagabb, legirigyeltebb rétegébe. A filmben ugyan nem pusztítja el őket, lásd a címet, azonban ennél a Happy Endnél nincs megalázóbb számukra. Hogy ez a bírálat mégsem válik pusztítóvá, annak oka az, hogy az ábrázolt családot mi nézők sem érezzük e film által megmentésre méltónak. 8/10