Revans (Revenge, 1990) – Úgy tűnik, Tony Scott nem igazán tudta, hogy mit kezdjen azzal a helyzettel, ami elé producerei állították: balkézről ott van neki Kevin Costner, egy feltörekvő sztár (visszavonuló hadipilóta, aki eleget téve nagyhatalmú, hajdani jóbarátja meghívásának vadászlátogatásra indul Mexikóba), jobbkézről viszont ott van Anthony Quinn, egy legenda, egy élő bölény (ő a nagyhatalmi jóbarát, valójában egy vérnősző barom, egy maffiózó). Köztük meg egy törékeny, hamvas Madeleine Stowe (az öreg maffiózó csinos, fiatal, unatkozó felesége, akiben Kevin első látásra belezúg). Nos, a film elkezdődik egy könnyes, csillagsávos lobogót lengető nemtudommiben, majd lesz belőle egy erotikus szerelmi háromszög-dráma, ami átmegy véres akciófilmbe, hogy aztán kifusson valami drámába – a végkifejletet józan ésszel megértjük, de a szívünkkel nem. Ennek így mi értelme? Oké, egy történet a nemes bosszúról… De ez így igencsak kétlábú sámli, Tony. 4/10

Szemfényvesztők 2. (Now You See Me 2., 2016) – Fogalmam sincs, mi a baj ezzel a filmmel, hiszen tételesen gyakorlatilag minden benne van, ami a valóban vicces és szórakoztató első részben. Még a szereplőgárda is ugyanaz, sőt! Talán túl sok a visszautalás az első részre? Talán tényleg ennyire “unalmas”, ha valaki megjavul? Talán tőúl sok mindent akart megmagyarázni az új rendező, Jon M. Chu? Nem tudom. Mindenesetre, ez így tényleg csak közepes. 5/10

Wonder Woman (2017) – Hát, ebben aztán van X-faktor… Bár azt, hogy ezzel mit akartam mondani, azt csak az érti, aki végigüli ezt a kőkemény 141 percet (oké, mínusz 10 perc stáblista). Ultragagyi, klisékben tobzódó unalomerdő. Számomra kínszenvedés volt ennek a filmnek a megtekintése (csak hát a szakmai kíváncsiság, ugyebár). 2/10

Alien: Covenant (2017) – Ridley Scott képtelen befejezni az Alien-sorozatot. A klasszikus első rész után egyre meredekebben zuhan bele a halálos unalomba. Legalább eszébe jutna valami fordulat, vagy valami, de semmi. Talán ha ezzel a szerencsétlen savvérű zabagéppel kezdene valamit… Szegény Michael Fassbender is jobb sorsra lenne predesztinálva annál, minthogy saját magával játsszon homoerotikus furulyajeleneteket. Lelketlen, ötlettelen, fantáziátlan iparosmunka. 2/10

Kéjlak (The Loft, 2014) – A “címszereplő” öt nős férfi bérleménye, melyet arra használnak, hogy titkos találkáiknak legyen egy biztos hely. Egy nap egyikük egy halott lányt talál a lakásban, mire összehívja a tulajdonostársakat, hogy kiderítsék, mi történt. Felülemelkedve az alapfelvetésben rejlő nüanszon, miszerint, milyen suttyó bunkó és szexista dolog már az, hogy öt darab fiatal, életerős faszi inkább összedobja a pénzt arra, hogy legyen hol félrekúrni, ahelyett, hogy családjával törődne, vagy ha már az nem annyira érdekes, akkor legyen annyi vér a pucájában, hogy nem sumákban pepecselget ide-oda; ez látszólag egy eléggé fordulatos cselekményű, izgalmas dramaturgiájú kamarathriller, valójában viszont ennél semmivel sem több. Az egyik csávót (Philip – Matthias Schoenaerts) kifejezetten tehetséges színésznek tartom. 5/10

Kút (2016) – A remek Nyomozó, a szintén remek Terápia-sorozat és néhány izgalmas színházi produkció után csalódás Gigor Attila második nagyjátékfilmje. Technikailag, műfajilag, dramaturgiailag nincs baj a filmmel, egy ügyes, néhány szereplős, egy helyszínes kamarathriller a Kút (egy benzinkúton játszódik a történet, megy a dolgok előrehaladtával szinte bibliai allegóriává nő), csak éppen nincs benne az az eredeti izgalom, az a sajátos ízű abszurd, ami a Nyomozót jellemezte, de nincs benne az a finom intellektus sem, ami az Enyedi Ildikóval közösen jegyzett Terápia-sorozat sajátja. Olyan tarantínós-rodrigezes lett ez a film, de nem gigoros. Jók viszont a színészek (és a dialógok is): különösen Tzafetaas Roland, Trokán Nóra és Kurta Niké teljesítménye figyelemre méltó, de igen jól sikerült László Zsolt csendességében, visszafogottságában igazán veszélyes maffiózó-alakítása is. 6/10