Sajnos, a magyar címnek legfeljebb annyi köze van ehhez a helyes, édesbús kis történethez, mint a magyar szinkronnak, tehát semmi. A New York-i afférok cím mögött valami könnyed, bohókás, pergő ritmusú és felelőtlen vígjátékot sejthetünk, holott e film tényleg csak egy New York-i fiúról szól, az ő életéről és családjáról. Még akkor is, ha az eredeti címben említett fiú életében történik is némi szerelmi affér, hiszen egy huszonéves fiú életében egyáltalán nem meglepő az efféle, ám a történet egy röpke enytyem-penytyemnél azért több. Hogy még jobban érzékeltessem a különbséget, olyan ez, mintha valami laza, kokainos-hiphopos medenceparti partira indulnánk, de egy pulóveres, beszélgetős, vörösbort kortyolgatós, Simon & Garfunkelt hallgató bölcsészbuliba érkeznénk (a film címe amúgy hajaz a Simon & Garfunkel ismert számára, amely fel is hangzik a filmben ott, ahol arra éppen szükség van). A szinkron viszont egyenesen kritikán aluli, főleg szegény Jeff Bridgesé, aki a történet kulcsszerepét alakítja, de a többieké is. Már többször leírtam, hogy egy ekkora nagy mozivásznon leválik a színész szájáról a magyar szöveg, főleg, ha azt a fordító igénytelenül, nem a színészre, a színész szájára írva fordítja le. Itt még fokozódik is a helyzet, hiszen karakterben sem stimmel a szinkronhang a színésszel.

Szóval, a New York-i affér nem holmi litty-lötty, de azért arról sincs szó, hogy túl mélyre szántanánk e film által a magas kultúra bőrkötéses, könyvtárszagú fennköltségébe. Bár a történet alapvetően írók, írópalánták és könyvkiadók körében történik, valójában egészen emberi problémákról, érzelmekről és konfliktusokról szól. Nincsen szó szerencsére szövegalkotási kérdésekről, írástechnikákról, az intertextualitás irodalomelméleti problémájáról, de még csak arról sem, hogy a főszereplő író világmegváltó művét nem adják ki, pedig mekkora zseni is ő… Thomas (Callum Turner) szeret egy lányt (Kiersey Clemons), aki azonban csak barátként tekint rá. Ez mondjuk, közhely, de az már nem, hogy a srác szerelmi bánatára csalfa apja (Pierce Brosnan) szeretőjénél (Kate Beckinsale) talál vigaszt. Eközben meglehetősen szétcsúszott, titokzatosan fel- és eltűnő mentora (Jeff Bridges) okos, vagy éppen érthetetlen tanácsokkal próbálja terelgetni az élet nagy kérdéseire választ kereső ifjút. Ebből, persze, még mindig azt hihetnők, hogy ez egy szerelmi sztori, pedig nem az. Illetve, nem úgy, ahogy gondoljuk – de hogy valójában hogyan, az legyen a film titka.

Én kicsit mindig félek az efféle író-szereplős filmektől, melyek rendszerint valahol mindig arra lyukadnak ki, hogy adott egy író, akinek nem jut éppen eszébe semmi és ezen addig parázik, hogy hopp, már kész is egy film arról, hogy a főszereplő írónak nem jut eszébe semmi. Kifejezetten emberi problémákról, emberi hangon, értelmesen és ízléssel beszél a történet, az elvárt és kiharcolt szeretetről, az emberi viszonyok kiismerhetetlenségéről, s arról, hogy amit esetleg felületesen szemlélve léhaságnak, emberi felelőtlenségnek látunk, a mögött olykor igen mély tragédiák, vagy akár hosszú, gyötrelmes emberi játszmák is állhatnak. Marc Webb (Allan Loeb könyvéből) egy tisztességes, minden ízében mainstream (tehát cseppet sem trendi, és inkább felnőtteknek, mint tinédzsereknek való) filmet kerített, melyben éppen eléggé érdekes karaktereket alakítanak jó színészek. Ha azonban lehetséges, mindenképpen eredeti nyelven nézzük… 6/10