Egyszerre generációs- és hangulatfilm a Legjobb úton, melynek hőse(i) tipikusan mai, magyar huszon-harmincévesek, nagyjából egy évtizeddel a felnőtté válás nagy reményekkel teli nekibuzdulása után, amikor legtöbbjüket már arcon csókolta a valóság betonpuhaságú gyengédséggel. A nagyreményű útkeresés ekkora már útvesztőkben való bolyongássá silányult, az álmok sokszor rémálmokká, a vágyakat pedig rövidtávú célok, vagy hétköznapi, rutinszerű szükségletek váltották. Kiábrándultságuk, kecsegtetőnek egyáltalán nem nevezhető jövőképük pedig korhangulat, akár generációkra való tekintet nélkül.

Ebből a szempontból jó választás a holland Filmakadémián mester-diplomát szerző Túri Bálint Márk (ottani) diplomafilmjének színdramaturgiája. Hőse, a 31 éves Nándi (Cservenka Ferenc, aki a történet társírója is egyben) közel tíz éves európai csatangolás után tér haza, tervei szerint rövid időre, hogy amint megkapja az új-zélandi vízumot, már indulna is tovább. Nándi zenész, de a siker eddigi útján elkerülte. Az új-zélandi út sem kaland már neki, hanem egy utolsó, kétségbeesett lehetőség az ún. normális életre: kétkezi munkára, építőmunkásnak utazna ki, csakis a jó fizetésért. Semmi művészet, semmi szabadság, semmilyen álmok. Otthon édesanyja egyedül él a hatalmas házban, férje, Nándi apja már húsz éve eltűnt, miután elkártyázta és elitta összes pénzüket. Nándi összes gyerekkori haverja vagy megállapodott és családot alapított, s éli az átlagpolgárok átlagos életét, vagy ugyanabban a cipőben jár, mint Nándi. A filmben megjelenő mai, magyar valóság szürke, depressziós és jövőtlen – értelemszerű tehát a fekete-fehér vizualitás használata, amit csak Nándi gyerekkorából itt maradt játéka, Tom kapitány képzeletbeli, űrbéli kalandjai tesznek színessé, aki viszont Nándihoz hasonlóan, szintén komoly slamasztikába kerül képzeletbeli küldetésében. Én is csak kekeckedem azzal, hogy talán érdekesebb lett volna megfordítani ezt a színdramaturgiát: mivel a fekete-fehérben fényképezés mindig elvonatkoztatottabb, artisztikusabb érzetet kelt, lehet, hogy jobb lett volna Tom kapitány kalandjait mutatni fekete-fehérben, ehhez jobban is passzolt volna a rusztikus animáció, amiben megjelenik a filmben, Nándi pedig kereshette volna útját a valóságban színesben. Az ettől még ugyanolyan szürke és jövőtlen maradna, főleg, ha kicsit fakóbban, színtelenebben jelenne meg.

Túri Bálint Márk filmjének nagyjából ugyanazok az erényei, mint a hibái is. Jó, hogy Székely B. Miklós, Gőz István, és még néhány profi színész röpke epizódszerepén túl az összes főszerepet nem színészek, hanem -vélhetően- a szereplők filmbeli életéhez nagyon hasonló életet élő civilek, többségükben a mai, magyar popszíntér alternatív szekciójában ismert zenészek (Walters Lili, Lajkó Bence, illetve a Nándit játszó Cservenka Ferenc is) alakítják, önazonos hitelességgel – és sutasággal. Talán nem megírt dialógokat kellett volna a szájukba adni, hanem hagyni kellett volna, hogy az adott jelenetben ők maguk, a saját szavaikkal improvizálják a párbeszédeket. Maga a sztori is őszintének, szinte már személyesnek tűnik (a rendező maga is “végigcsavarogta” Európát, hiszen először Párizsban, majd Amszterdamban tanulta a filmezést), tulajdonképpen egész ügyesen lett kibontva, csupán ritmusbeli pontatlanságok, illetve, bizonyos közhelyek (pl. a bevezető “Jarmusch-sága”, a cselekmény hétköznapiságából adódó kiszámítható fordulatok) mutatják a vizsgafilmek jellegzetes iskolapéldáit. Viszont, könyörögve kérek minden operatőrt, hogyha statikus képet vesz egy jelenetről, akkor legyen már olyan kedves, és tegye már azt a kamerát állványra, mert máskülönben tengeri beteg lesz az összes majdani néző… Mindezzel együtt, messze nem hibátlan, de szimpatikus kísérlet volt ez: 6/10