A szolgálólány meséje – 1. évad (The Handmaid’s Tale – Season 1, 2017)

Most látom csak, hogy Margaret Atwood klasszikus regényét már Volker Schlöndorf is megfilmesítette 1990-ben, ráadásul igen jó szereposztásban – azt hiszem, muszáj lesz bepótolni azt is. Ezúttal azonban a nemrégiben nálunk (az HBO-n) is lefutott sorozatverzióval foglalkozunk, főleg, hogy az tulajdonképpen lekaszálta az idei tévés Oscarnak is nevezett Emmy-gálát: A szolgálólány meséjének tévésorozat-verziója összesen 8 Emmyt nyert, köztük a Legjobb drámai sorozatnak járót, teljesen jogosan. Egyesen dermesztő az, ahogyan a történetbeli, kitalált Gileád köztársaság, melyet egy fundamentalista vallási szekta vont irányítása alá, hogy a globális környezetszennyezés okozta katasztrofális társadalmi változások okozta károk után “rendet tegyen”, pontosan olyan elvek és gyakorlatok mentén folytatja szörnyű és embertelen működését, mint amire egyre többet hajaznak nálunk a Fidesz/KDNP kormány egyes kijelentései. Erős, állandó karhatalmi ellenőrzésen alapuló autoriter rendszer, az államvallásként fungáló, szigorú, dogmatikus hit végletes prüdériája, melyet azonban gond nélkül hágnak át a vezető szűk réteg hatalmasságai, ám halállal büntetik, ha a közrendű teszi azt. A nőnek egy dolga van, hogy szüljön. A homoszexualitás, de még a “normális”, heteroszexuális szex, valamint az olvasás és írás, a művészetek élvezete és gyakorlása is halálos bűnnek számít. Rettenetesen ismerős lózungok.

Nem véletlenül nyerte meg Elizabeth Moss sem a Legjobb női főszereplőnek járó szobrot. Én, a Saul fián, valamint néhány régi Bergman-, és Godard-filmen kívül, nem is nagyon emlékszem, hogy egy film vizuális és dramaturgiai koncepciójában ennyire egy színész, vagy színésznő arcára és játékára épített volna fel mindent. A címbeli szolgálólányt alakító Moss, bár gumiarcúnak egyáltalán nem nevezhető és sokszor félig nyitott ajkai is inkább tűnnek bambának, mint érzékinek, csodálkozónak, pimasznak vagy akár csak bájosnak, mégis összességében döbbenetes erővel jeleníti meg a “szülőgépként” tartott, hajdan, a boldog békeidőkben szabad(szájú) és független újságíróként élő fiatal nőt. Arcának kétezer színe van, ugyanennyi tekintete és arckifejezése, és kétezerszer kétezer érzést, érzületet képes közvetíteni vele – holott az arcán alig mozdul valami, talán csak a karikák száma a szeme alatt. Egy médium a csaj.

De megérdemelt Ann Dowd elismerése is, amit a Legjobb női mellékszerepért kapott. Lydia néni szomorkás szemei, látszólag jóságos arca mögött egy brutális, szadista némber rejtőzik, aki hithű kiszolgálója az embertelen rendszernek, ő “képzi ki” azokat a szerencsétleneket, akiket rossz sorsuk arra predesztinál ebben a rendszerben, hogy további életük egy cél szolgáljon: terméketlen úrnőjük helyett gyereket szüljenek a magas beosztású uruk megelégedésére.

A szintén díjjal elismert írói stáb által képernyőre írt történet valóban a szó szoros értelmében sokkolja a nézőt, éljen az bárhol, bármilyen rendszerben. Ha követi a híradásokat, akkor az ISIS szörnyűségei, vagy a különféle afrikai, illetve ázsiai diktatúrák vezérei által elkövetett rémtettek kapcsolják össze a valósággal Atwood gyomorszorító történetét, de ha mondjuk a néző egy olyan országban él, mely ugyan még ott nem tart, ahol a történetbeli Gileád, de minden jel arra mutat, hogy afelé száguld, akkor a hatás egyenesen vérfagyasztó. Még “fafejű férfiként” is rettenetes -és dühítő- szemlélni a nőiség olyan fokú kizsákmányolását, az emberi szabadság elemi jogainak olyan fokú megsértését, az anyaság, a nász és a gyermekszülés olyan mértékű elembertelenítését és elgépesítését, mint ami A szolgálólány meséje valójában. Az évad második felére azonban egy kicsit megszokjuk a vallási terrort, mint ahogy az ember előbb-utóbb mindenhez hozzászokik, a sorozat cselekménye is ki-kihagy, néhány epizód laposabb, mint a többi, ám ez még messze nem jelenti azt, hogy kifullad. Lehet, hogy nem győz a végén a Jó, mert az is benne van: egy disztópia azért disztópia, mert annak nincs happy endje.

Rendkívül igényes a sorozat képi világa is: levegős, Vermeer-i fényhatásokkal operáló, szinte steril, antibakteriális világban él a létező legszörnyűbb zsarnok, a szabadság ördögi mivoltát hirdető ember. Helyenként eszünkbe juthat a hit kérdéseit egy másik szemszögből vizsgáló, szintén remek sorozat is: Paolo Sorrentino Az ifjú pápája is hasonlóan szimmetrikus, szinte őrjítően szabályos vizualitással operál, mint ez a film/sorozat is. 9/10

Kategória: Film, Tévé
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

6 hozzászólás a(z) A szolgálólány meséje – 1. évad (The Handmaid’s Tale – Season 1, 2017) bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Megtorlás (Brimstone, 2016) | asanisimasa

  2. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  3. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Hétfő | asanisimasa

  4. Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa

  5. Visszajelzés: Filmnapló – 2019. május | asanisimasa

  6. Visszajelzés: Filmnapló – 2019. szeptember | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.