Nagyjából pályája elejétől követem nagy figyelemmel s egyre nagyobb dühvel a mexikói Alejandro G. Iñárritu munkásságát. A Korcs szerelmeket nagyon szerettem, ez volt tulajdonképpen nagyjátékfilmes bemutatkozása 2000-ben. A film kiemelkedő sikerét jellemzi, hogy a fickó pályája rakétasebességgel lőtt ki – Hollywood irányába. Következő filmjei, a 21 gramm, a Bábel vagy a Biutiful valamiféle furcsa képződményekként ékelődtek be a szórakoztató film száz év alatt alaposan megtámogatott bástyái közé, hiszen európai értelemben vett ízléssel, igényesen megalkotott művészfilmek voltak ezek, többé-kevésbé a szó nem pejoratív értelmében, melyekben komoly, nagy sztárok bizonyították tehetségüket. Aztán a hosszú című Birdman stb., majd az isteni Leónak végre Oscart hozó mozi, A visszatérő már tipikus hollywoodi alkotások voltak, melyeken a művészi szuverenitás már inkább csak máz csupán, bár Hollywoodban ez a máz még mindig különösnek és hitelesnek tűnik. Vagy tűnhet…

Új filmje, mely már a (ma már mintha múlónak tekinthető) trend szerint a Netflixre készült, látszólag a Birdmanre hajaz, és nemcsak hosszú címében. A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája ehhez hasonlóan újfent egy művészi, emberi és ki tudja még milyen válságba került alkotó ember -egy ismert mexikói dokumentumfilmes, egy kitalált karakter- lélekrajza, vagy legalábbis az szeretne lenni. Ha a cím önironikus, akkor picit csillapodik a dühöm, mert ez a lélekrajz bizony valóban hamis krónika. Nyilatkozataiban Iñárritu következetesen hárítja, hogy filmje valójában önvallomás lenne, holott ha ezt nem tagadná, nagyjából éppen azokra a kérdésekre keresné és néhol találná is a választ, amiket én is feltennék neki? Például, hogy miért kellett egy éles szemű, jó formaérzékű, valóban tehetséges, ráadásul szociálisan is érzékeny mexikói filmesnek eladni a tehetségét Hollywoodnak, hogy ott vele lila szarokat gyártatva réseket és lyukakat tömjenek be műveivel az ottani nagyfejűek? Például, hogy hogyan néz szembe az őt nyilván támogató mexikói közvéleménnyel, aki az ottani társadalmi problémák feltárását várta tőle, a Korcs szerelmekből kiindulva, nem kis reményekkel? Hogyan néz szembe a tőle a mexikói kulturális identitást számonkérő mexikói értelmiséggel, saját családjával? Hogyan éli meg ő maga, a művész, amint ezekkel a kérdésekkel képtelen szembesülni? Iñárritu azonban eltartja magától mindezt, számomra érthetetlenül. Fellini nem tagadta szerintem sehol, hogy a Nyolc és fél rendezőjében valójában saját maga kétségeit írta filmmé, Bob Fosse sem tiltakozott sehol, hogy a Mindhalálig zene koreográfusa valójában őmaga. Ez a film is pont ilyen önreflexió, mint az említett klasszikus példák.

Csak éppen kamu. Hamis krónika, hiszen még alkotója is tagadja igazságát. Körmönfont intellektuális maszturbáció, Darius Khondji már-már túlzóan látványos képeiben, bármiféle katarzis nélkül. Khondji rafináltan megkoreografált, hihetetlenül bonyolult kameramozgásai, valóban kreatív beállításai valójában a film valódi értékei, ebben is érvényes a Birdman végtelen svenkjeivel való párhuzam, viszont mindez csak üres látványosság érvényes és hiteles tartalom nélkül. Egy művész sose hazudjon, önmagának viszont egyáltalán nem. Én úgy látom, erre Iñárritu már nem képes.