Szóval, történjen bármi is ezzel a filmmel az elkövetkezendőkben, A visszatérő mindenképpen Leonardo diCaprióról fog szólni. Annyira akarja már mindenki, hogy Leó megkapja már végre az amúgy régen kiérdemelt Oscart, amit valószínűleg ő maga is szívesen venne, hogy számomra úgy tűnik, tényleg minden ennek van alárendelve. Szegény pedig tényleg mindent el is követ az ügy érdekében, két és fél órán keresztül kúszik nyögve, hörögve a jeges hóban, fagyott sárban, döglött lóba bújik meztelenül, a megfagyást elkerülendő, szakadékba zuhan és sebes folyású zúgókon szánkázik le magatehetetlenül, a nép pedig nyilván hüledezve csóválja fejét, hogy mekkora színész, micccsodda alakítás… Jött is  Golden Globe, talán jön is az Oscar – de véleményem szerint Leó szinte bármelyik korábbi filmjének egyetlen jelenetlében több színészetet villantott meg, mint ez alatt a hosszas kínlódás alatt. Bármelyik díj jár neki, de nem ezért.

Még szöveget sem kellett nagyon tanulnia, hiszen néhány póni (indián) nyelven, valamint angolul elhörgött tőmondaton kívül nem volt több mondanivalója. A karaktert megoldotta a továbbiakban a dublőre, vagy éppen ő maga, ezt nem mindig tudni pontosan, hiszen csapzott haja, kusza szakálla mögött lehetett akárki is. Például Leonardo diCaprio is, de bárki más is. Mondjuk Tom Hardy is, aki szintén egy színészgigász, akire viszont diCaprio karakterének ellenlábasát osztotta a casting director, azonban míg nem láttam a filmvégi stáblistát, fogalmam sem volt, hogy Hardy, az egyik kedvenc színészem játssza ezt a rohadék Fitzgeraldot, mert Leóhoz hasonlóan, szintén felismerhetetlenné volt maszkolva. Annyi lejött a figurából, hogy nagy g**i, de ennyit bárki, ismétlem, bárki el tud játszani. Igen, van a szótlan, néma jelenlét ereje, tudom. Ennek illusztrálására viszont inkább Röhrig Géza teljesítményét ajánlanám, egy másik most futó, szintén Golden Globe-bal elismert filmből, mert nála tényleg sütött a színészi jelenlét, hogy úgy mondjam. Itt, ebben a filmben viszont nem, hiszen még igazán tekintetet sem lehetett látni, sem diCapriótól, sem Hardytól.

Maga a film is kapott Golden Globe-ot, a rendező is. Hollywood Alejandro González Iñárritu lábai előtt hever, ő pedig szépen belé is dörgöli mocskos csizmáját, amivel éppen beesett e film forgatásáról a puccos ceremóniára. A visszatérőben szinte alig fedezni fel hollywoodi értéket. Mocskos, cinikus, véresen brutális bosszútörténet a Vadnyugat korai időszakából (1820 körül játszódik a történet, valahol a Missouri felső folyása mentén), egyetlen bővített mondatban leírható cselekménnyel, néhány szereplővel. Hogy ebből Iñárritu mégis nézhető filmet képes kreálni, az mindenképpen feltétlen tehetségét dicséri. Ahogyan a film első jeleneteiben látható rajtaütés-jelenetet megrendezte, az kifejezetten mesteri, elsősorban koreográfiájában, amiben viszont szinte Jancsó végtelen hosszú snittjeit idézi meg. A többi egy üldözéses téli szafari és egy túlélőtúra keveréke, mondjuk a Farkasokkal táncoló fonákjára húzva. Medvével hempergő, mondjuk azt ezúttal, de van benne annyi húzás, hogy kitartson a figyelem mindvégig, még az igen ingerszegény történések ellenére is.

Azonban ha kivesszük -képzeletben- a filmből diCaprio erőlködését, akkor egy igen mívesen fotografált természetfilmet kapunk, amely téli Dél-, és Észak-Dakota állam változatos tájainak természeti szépségeit mutatja be. Simán elmenne a National Geographicon, főműsoridőben. Emmanuel Lubezki nem kapott díjat, pedig ő talán érdemelt volna, hiszen valóban csodás teljesítményt nyújt. Lenyűgöző, lélegzetelállító tájképek mellett hatásos az is, ahogy szinte belemászik a hóban kúszó Leó arcába, akinek néha még a lehelete is bepárásítja az objektívet (ha viszont ez CGI, akkor menjenek a ‘csába, mindannyian az egész stábból). Bár demonstratíve nem használ semmilyen lámpát, csakis és kizárólag természetes fényeket a felvételek bevilágításánál, azért néha olyan kameramozgatási trükköket látunk, mintha konkrétan mi magunk is ott feküdnénk a fagyos hóban, vérben és kiomló belekkel. Így, a meleg moziteremből nézve ez azért izgi. És főleg látványos.

Ezzel együtt viszont mégis ugyanazt érzem ennél a filmnél, mint a tavalyi Birdmannél is. A trüvájkodás, a technikai brillírozás, a hatásvadászat felülír minden művészi szempontot. Leo tíz körömmel kapar az Oscarért, ám nem játszik, Hardyt pedig fel sem ismerem. Lubezki varázsol, de azon gondolkozom, hogy ezt most drónnal vette, vagy steadycammel. A film nyúlik mint a rétestészta, s várjuk, hogy hátha kisül belőle valami, és picit reménykedünk abban, hogy Iñárritu lesz olyan tökös a végén, hogy meglépje a leggonoszabb, egyben legigazabb lépést, de aztán ő is csak párás szemekkel nézi a nagy Manitou örök vadászmezői felé lovagló indiánokat, miközben a fehér ember a bűn mocskában fetreng. Asanisimasa: 6/10