Alejandro González Iñárritu, a fesztiválkedvenc mexikói sztárfilmes már megint (illetve még mindig) a halálról mesél, ám ezt sokan legfeljebb Javier Bardem újabb jutalomjátékaként ócsárolják. Én viszont inkább egy tudatosan felépített, koncepciózus művészi pálya újabb fejezetét üdvözölném e Biutiful film kapcsán, melyben Bardem ismét óriásit játszik…

Iñárritu

Azt hiszem, az vitán felül álló tény, hogy a nehezen leírható és kimondható nevű mexikói filmrendező a kortárs film megkerülhetetlen figurája, hiszen kevés olyan filmest tudnánk mellé felsorakoztatni, aki úgy képes tartósan lekötni a szakma figyelmét, hogy közben melegváltásban alkalmazza a legkiválóbb színészeket az A-kategóriás hollywoodi celebektől az európai művészfilm élvonaláig, miközben konkrét kultuszfilmeket készít egy markáns és határozott művészi és filozófiai koncepció körül, ráadásul, még a közönség is kíváncsi rá. Első filmjét, a Korcs szerelmeket még egy új, karcos hangú, latin Tarantinóként üdvözölte a szakma, ám már itt is megjelennek a későbbi fő motívumok: az erőszak, a halál végzetszerűsége, a három szálon futó cselekmény, valamint az aprólékos, szinte szociografikus igényű környezetábrázolás és különös érzékenység bizonyos társadalmi igazságtalanságokra. Későbbi filmjei, a Bábel, vagy a 21 gramm ezek további, még mélyebb, még nagyobb igényű kifejtései, melyek kisebb-nagyobb aránybéli eltolódásokkal bár, de mindig az elrontott életek, sorsok megjobbításának lehetőségei, illetve ezek kudarcaként, a halál, az elmúlás tematikája körül forgolódnak.

Bardem

A spanyol Javier Bardem korunk egyik legnagyobb férfi filmszínésze. Nem afféle bulvárceleb, bár a pletykalapok is szívesen foglalkoznak vele és életével, Bardem mindig elsősorban színész, mégpedig a szó ’művész’ értelmében. Hogy ráadásul mennyire jó színész, mutatja az is, hogy mennyiféle figurát, karaktert játszott már el, alig negyven éves korára. Bigas Lunánál, az egyik nagy spanyol filmesnél kezdte még életerős, tökös spanyol macsóként, majd Almodovárnál, a másiknál folytatta már egy megsebzett hím szerepében, ám közte vígjátékokban és thrillerek is bizonyított.  Julian Schnabel Mielőtt leszáll az éj című filmjében homoszexuális kubai költőként gyűjti be első Oscar-jelölését. Játszik Malkovich terroristás filmjében tétova és kételkedő nyomozót, Amenabar Belső tengerjében halálos beteget, Milos Formannál bűnbe eső inkvizítort, majd Coenéknél Anton Chigurh-t, a frenetikus légpisztolyos bérgyilkost, amiért meg is kapja a már régen kijáró Oscart. Igazi, markáns latin feje van Bardemnek, benne szuggesztív tekintet. Érzéki, érzékeny és sérülékeny egyszerre, tud szinte teljesen csendben, intim módra jelen lenni, de bombaként robbanni is, de akár finoman és hűvösen intellektuális is, ha kell. A Biutifulban eddigi egyik legnagyobb formáját futja – egy rákbetegsége folytán haldokló, korábbi zűrös életviteléből adódóan megromlott emberi kapcsolatait végső elkeseredésében megjobbítani szándékozó férfit alakít egy rideg nagyváros embertelen körülményei között.

A hűvös, nyirkos Barcelona

Iñárritu ezúttal, szokásával ellentétben, egyetlen helyszínre pozícionálja filmjét. A turistamagazinok sztereotípiáit feledve azonban a Biutiful Barcelonája nyirkos, koszos, hűvös nagyváros, rideg, embertelen hétköznapokkal. Gaudi ikonikus La Sagra Familiája is csak egyszer tűnik fel, akkor is csupán valahol a távolban, mikor Uxbal (ő Bardem) éppen kemoterápiája közben bámul ki a kórház ablakán. Az utcákon illegálisan ott tartózkodó, afrikai gazdasági menekültek árulnak ezt-azt, valójában drogot, a külvárosi raktár-negyedekben pedig hasonlóan jogcím nélküli kínaiak varrnak táskákat, másolna DVD-t és szállítanak filléres munkaerőt az építkezésekhez. Uxbal élete közöttük zajlik, sőt bonyolódik, a kínaiak táskáit viszi a feketéknek, a kínaiakat pedig eladja a spanyol építkezési vállalkozónak. Akinek ezek a lehetetlen, de valóságos sorsok üres műfaji klisék, az nem járt még olasz, francia, vagy éppen spanyol nagyvárosban. Persze, a Biutiful maga sem műfaji film, Iñárritu pedig nem dokumentumfilmes. A kínai, az afrikai, valamint az eddig még nem említett családi történetszál a megszokott hármas cselekményt prezentálja, amely itt egyetlen szereplő sorsában kapcsolódik össze. A barcelonai soknemzetiségű, mocsokban és bűnben rothadó háttér pusztulat, melyben Uxbal haldoklik. A film annak költői finomságú, megkapóan intim részletekben bővelkedő, ám hitelességében szinte dokumentumszerűen igaz kérdésfeltevése, vajon képes-e egy életét bűnben leélő ember utolsó napjaiban mindent megjobbítani; vajon el lehet-e varrni halál előtt a szabadon lebegő szálakat? A válasz egyedi lesz, mint ahogy valószínűleg egyedi is, mindenki esetében. Filmművészeti párhuzammal élve, a kérdés majdnem ugyanaz, mint Tarr Béla Torinói lova esetében: a válaszként viszont azt kapjuk, amit ott nem mondanak el. Asanisimasa: 8/10