Kicsit csalódás nekem a mexikói (most már persze inkább amerikai) Alejandro González Iñárritu idén 9 Oscarra jelölt Birdmanje. Persze, az azért előre sejthető volt, hogy a nép rögtön beájul, ha valami számára furcsát, szokatlant lát. (Illetve, séróból elutasít, mint ahogy van példa arra is.) Ki kellett volna várni a hype elcsitultát, de ha egyszer így esett, hogy megesett, akkor viszont nem tartom magamban. Az fix, hogy formailag, technikailag nagy truváj a mozi, mely gyakorlatilag egyetlen nagyon hosszú snittből áll (valójában persze nem, de erről később), amit ha szegény Jancsó Miki bácsi láthatott volna, besírt volna fájdalmában/gyönyörűségében. Nem mintha nem csináltak volna már egysnittes teljes hosszúságú mozifilmet a filmtörténelemben, a Birdman azok közül azért mindenképpen a leglátványosabb. Az én bajom viszont tulajdonképpen pont ez a truvájkodás. Mikor azon gondolkozom, miközben nézem a filmet, hogy miért nem látszódik a tükörben az operatőr, amely egy tükör előtt ülő alakot mutat körsvenkben, tehát nem arra figyelek, amiről a film szól(ni akar), hanem arra, hogyan készült, akkor ott azért bibis a cucc. Hogy hol vannak a vágópontok, merthogy azért nyilván voltak (például az üres folyosón, az égben, stb.), miközben elvileg a film történése zajlik… Persze, jó ez a technikai virblizés arra, hogy ne vegyük észre, tartalmilag mennyire sovány ez a történet (persze, Iñárritu korábbi nagyszerű filmjeihez, a 21 grammhoz, a Bábelhez, a Korcs szerelmekhez, a Biutifulhoz képest).
Az alkotói, egzisztenciális válságba került művész/színész problematikája rendszeresen visszaköszön a különböző művészeti alkotásokban, azok saját jellegükből fakadó “természetes velejárója”. Ezt a filmet tulajdonképpen megcsinálta már Bob Fosse a Mindhalálig zenében, Cassavates a Premierben és Dömötör Tamás az ő Premierjében, Aronofksy a Fekete hattyúban, Szabó, Fellini és mág sokan mások sok-sok filmben. Persze, nem szó szerint, hiszen az egyik főhős a teljesítménykényszertől parázik, a másik az öregedéstől, a harmadik saját tehetségtelenségétől, a negyedik a megfelelési kényszertől, de a lényeg mindben ugyanaz: a színész/művész ül a sminktükör előtt magát bámulva és nincs benne semmi erő, nincs benne semmi, csak végtelen üresség… A Birdman főszereplője, bizonyos Riggan Thomsont (Michael Keaton) az kísérti, hogy ismertté “alja munkával”, bombasztikus képregényfilmek együgyű hőskarakterével vált és a szakmából senki nem tartja őt komoly művésznek. Valós probléma, mi tagadás, nincs az a magát művésznek tartó színész, aki ne került volna szembe a dilemmával, hogy legyen művész fillérekért, vagy váljon belőle sztár,”celeb” milliókért tévéshowkban, blockbusterekben, netán zsíros reklámszerződések által. A kritikai elismerés és babérkoszorú, vagy sokszámjegyű bankszámla, rajongótábor, és szellemi üresség?
Természetesen, mindegyik említett példa és ez a film is azt mondja, alkotni, tenni és küzdeni kell, még akkor is, ha belehalunk, mert nevünk így tovább fennmarad, mintha gazdag, üresfejű pojácákként menekülnénk a rajongók és a paparazzók elől. Iñárritu természetesen bravúrosan kergeti végig korábbi énjével meghasonlott színészét a nagy művészetet jelentő darabjának próbafolyamatán, egészen a premierig; van itt csehovi pisztoly, mefisztói üzlet, parakinézis és művérrealizmus, valamint egy csomó pazar színészi alakítás (például Edward Norton vagy Emma Stone), rengeteg apró poén, amiket talán csak a színházak kulisszák mögötti világát ismerők vesznek észre és rengeteg vaskos poén, melyeken viszont a színház világától jobbára idegen popkultúra, a blockbusterek és képregények univerzumának lakói röhögnek.
És ez számomra a másik visszássága e filmnek. Iñárritu mintha az egész filmet annak szánta volna, hogy provokálja vele Hollywoodot, a kommersz tömegfilm jellegzetes alakjait, nobilitásait; a baj csak az, hogy közben ő is tagja ma már ugyanennek világnak. Nyoma sincs a hajdani ügyes, felelős és önérzetes, mélyen gondolkozó mexikói filmesnek, Iñárritu ma már épp olyan profi, a szakmáját virtuóz módon alkalmazni képes hollywoodi filmes, olyan mint Nolan, Fincher, Cameron és Michael Bay, akiket és akiknek munkáit éppen itt cinkeli. Mintha elvesztette volna a talajt lába alól, még mindig szegény, harmadik világból érkezett, rendkívül tehetséges művészfilmesnek hiszi magát és valamiféle esztétikai “magas lóról” szól le az alantas fesztiválokon, partikon bulizó sztárokhoz, hogy íme, nézzétek, ezek vagytok, holott valójában ő is ott pezsgőzik közöttük.
Ha Iñárritu következő filmje valami blocbuster lesz, azt kíméletlenül porba fogom tiporni, valahogy úgy, ahogy a Birdman kocsmapultnál iszogató, isten-komplexusos kritikusa is teszi Riggan Thomson “élete előadásával”… (Western lesz, Tom Hardyval és Leo diCaprióval…) 🙂
Asanisimasa: 7/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
többet vártam, nagyon beharangozták, ajnározták, ehhez képest a whipslash-es pasi alakítása sokkal jobb volt. 5/10
Annyian dicsérték ezt a filmet, hogy tegnap megpróbáltam megnézni. Töredelmesen bevallom 20 percig bírtam. Aztán az utolsó öt percre tekertem, hogy megnézzem mégis mivé fajul, és megnyugodtam, nem hagytam ki semmit.
Unalmas, mesterkélt, művészieskedő film.
A háttérben folyamatosan szóló idegesítő jazzdobolástól meg majdnem rövidzárlatos lett az agyam.
Nekem sem tetszett, a relatíve magas pontszám elsősorban szakmai, az egysnittes “trüvájnak” szól. Igen érdekes viszont, hogy én bárkivel találkozom, akár így virtuálisan, de azért nagyjából beazonosíthatóan, senkinek nem tetszett. Párom, aki profi színházi ember olyan látványosan unatkozott, hogy öröm volt nézni. A kritika viszont általában fekveszarik… Tényleg nem értem.
Akkor nekem jut itt a feladat, hogy örömódákat zengjek róla 😀
Mindenkinek szól ez a film, és mindenki át tudja élni szerintem, aki próbált már valamit nagyon, görcsösen, mindennél jobban megcsinálni. Nem kell ehhez művésznek, alkotónak lenni, elég ha az a valami egy tökéletes rántotta. Mindannyian kerülünk olyan helyzetbe az életben, amikor azt hisszük, hogy az életünk múlik azon, hogy ez, vagy az sikerül-e. Erről a stresszről szól a film, erről az elviselhetetlen pánikról, nyomásról. Nekem emiatt mestermű ez, és akkor még vegyük hozzá azokat az erényeit, amiket mindenhol fel szoktak sorolni (Keaton, Norton, a zene, a bennfentes poénok, a miliő, a technikai megvalósítás stb.).
Azzal nagyon nem értek egyet, hogy Iñárritu ne kritizálhatná Hollywoodot, mert már ő is a része. Hát ki kritizálja, ha nem az, aki maga is benne él és dolgozik? Ha egy külsős fikázná, egyből rásütnék, hogy csak az irigység beszél belőle. Iñárritu megvalósította a legrózsaszínűbb amerikai álmot, naná, hogy joga van belerúgni, ha akar.
Összekeverted szerintem a Birdmant a Whiplasssel, mert amit írsz az akarásról, az alkotás nehézségéről, a görcsről és a pánikról, az arra érvényes – erre nem. 🙂 Nyilván a dobos-motívum kavarhatott be. 😉 Nincsenek poénok a Birdmanben, csak unalmas közhelyek, amit már százan elsütöttek, millő, stb. Ugyan már. Annak legfeljebb érdekes ez, akinek fogalma sincs a színházról… (Mindamellett, a színház kulisszák mögötti életének megmutatása legalább olyan, mint leleplezni a bűvész trükkjét, a kutyát sem érdekli azután. Persze, a színház ennél összetettebb, bonyolultabb műfaj, de ezt nem a Birdmanből tudom.)
Technikailag, megvalósításban rendben van, ezt írtam, de ettől még kurvára nem jó a film.
Inárritu nem en bloc Hollywoodot kritizálja, hanem annak blockbuster-gyártó szegmensét, az esztétikailag olcsó, pénzben mérve viszont méregdrága képregénymozikat, illetve a popkultuszt, valamiféle művészi elefántcsonttoronyba bújó attitűdből. Pedig ő maga is része már ennek, éppen azzal, hogy ezeket a popkulturális vackokat beemelte saját eszköztárába.
Filozófiailag is hatalmas az űr, bármelyik korábbi filmjéhez hasonlítjuk. Szó sincs értékdeficitről, semmi magvasabb fejtegetésről, ez mindössze egy individualista nyavalygás, szerintem. Blöff, és akkor nagyon finom voltam.
A Whiplash is erről szeretne szólni, csak annyira túlhajtja, túldrámázza a témát, hogy bohózat lesz belőle. A Birdman ezzel szemben csak annyira veszi magát komolyan, amennyire egészséges komolyan venni a dolgokat.
Fordítva. 🙂 A Birdman spilázza szét, a Whiphlash túlhajtja, igen, mert az alkotás, a tökéletes megteremtése egy túlhajtott, túlfokozott állapot. Félgázon nem is megy. 🙂
Amúgy te a bögyös szőkékre buksz, én a filigrán feketékre. Ennyi. 🙂
Ok. Még egy gondolat, aztán részemről is ennyi 🙂
Van a két filmben egy-egy jelenet, amik elképesztően rímelnek egymásra, és nagyon jól megmutatják a két film közti különbséget.
A Whiplash-ben a főhős elé gördített, legyőzendő akadály egy brutális autóbaleset, ami után mégis fellép és eléri a célt. Hihetetlen túlzás, halál komolyan előadva. A Karate kölyök fináléjának dramaturgiája, csak még több vérrel és szenvedéssel.
Ugyanez a Birdman-ben: a főhős kioson bagózni, kizárja magát és egy szál gatyában kénytelen végigcaplatni New York utcáin, majd fellépni és elérni a célját. Egy bagatell, hétköznapi akadály, humorral, öniróniával feloldva. Ugyanaz a hatás, nagyon más eszközök.
Szóval a bögyös szőke (kivételesen) rulez 😀
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Vasárnap | asanisimasa
Visszajelzés: A visszatérő (The Revenant, 2015) | asanisimasa
Tartozom egy vallomással, én alapvetően azért szoktam rá az oldaladra, mert amit leírsz, az nagyrészt egybecseng azzal, amit én is gondolok egy-egy filmről, így aztán sokszor az oldaladat használom annak eldöntésére, hogy valamit érdemes-e megnézni, vagy időpocsékolás.
Ez az első eset, hogy a véleményünk nagyon nem találkozik, és ezen most meg vagyok ütközve, mert ez számomra egy váratlan fordulat. 🙂
Én úgy érzem, hogy sokkal szigorúbb vagy a filmmel, mint amennyire indokolt lenne.
Lehet, hogy nem ez az évszázad filmje, lehet, hogy marhára nem érdemelt Oscart, lehet, hogy nincs benne semmi világmegváltó elképzelés ezúttal, de azért ez még mindezek ellenére is vállalható, sőt, megkockáztatom jó film marad, ha úgy általában, a filmek összességével vetjük össze.
Kicsit úgy érzem, hogy itt most kettős mércét alkalmaztál, annak mentén, hogy személy szerint sokkal többet várnál Inarritutól, másrészt, ahogy itt az egyik kommentben úgy nézem ki is bújt a szög a zsákból, azt hiszem téged magad a témaválasztás, a színház belső életének mutogatása elég konkrétan felidegesített. Ami személyes érintettséged okán bár lehet indokolt, de nem biztos, hogy jót tesz az objektív kritikának. 🙂
Röviden, az, hogy a film túlértékelt, az nem a film hibája, és attól azért még rosszabb sem lesz, mint amilyen.
Tudom, tudom, 7-est adtál rá, ami nem rossz pont, de tettleg sokkal jobban megrugdostad, mint amit a pontszám mutat, én erre reflektálok, nem a pontszámra. 😉
Tök jó, hogy ezeket leírtad, mert én meg így elmondhatom, hogy nem (legalábbis magamra nézve nem) hiszek az objektív kritikában. Nem is tudnám magam elképzelni olyan hivatalos, “tudományos” kritikusként, s meg mondom őszintén, én nem is olvasok ilyeneket (vagy csak nagyon ritkán). Nem érdekelnek, bár az igaz, hogy a Filmvilágon és a Filmkultúrán nőttem fel. Ma már azonban ez nagyon távol van. A blogolás nekem éppen megfelel, mert itt tudok annyira személyes, szubjektív lenni, amennyire akarok. Igen, rugdaltam Inarritut, mert tőle többre számítottam és bánt, hogy azt nem kaptam meg. Illetve, mást kaptam, ami viszont nem tetszett. Nagyjából ennyi – mindenben igazad van. 🙂
Ebben nyilván igazad van, olyan, mint objektív kritika nem létezik, nem is létezhet, egyetlen ember sem tud objektív lenni, hiszen az ember maga a szubjektum. Szóval ezt így számon kérni bárkin badarság lenne, és az is tény, hogy ez egy személyes blog, azt és úgy írsz, amit akarsz, félreértés ne essék, nem is próbálom ezt elvitatni tőled, kár is lenne, ha nem így lenne! A véleménykülönbség egészséges és természetes dolog, én csak mint lelkes olvasó, közreadtam a magánvéleményemet. 🙂
Lehet törekedeni az objektivitás felé a kritikában is, van aki egészen közel is képes kerülni ehhez – számomra azonban ez nem járható út. Olyan, mint leírni mondjuk Leonardo Angyali üdvözletét grafikonokkal és egyenletekkel. Le lehet…
Amúgy a pontszámok sem többek az adott filmre, adott pillanatban érzett tetszési indexnél, összefüggő, rendszerszintű mátrixként nem alkalmazhatóak. Tehát két 7/10 még nem jelenti azt, hogy az a két film egyformán jó/rossz. Lehet, hogy az egyik egy buta akciófilm, de tök látványos volt, és volt benne egy-két ügyes ötlet, míg a másik egy nagyigényű filmje egy igen tehetséges rendezőnek, ami nekem nem jön be x+1 dolog miatt.
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Péntek | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Hétfő | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk Karácsony másnapján a tévében? | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Bardo, egy markonyi igazság hamis krónikája (Bardo, falsa crónica de unas cuantas verdades / Bardo: False Chronicle of a Handful of Truths, 2022) | asanisimasa