Elébb-utóbb mindenkit elér a végzete, illetve, ennek analógiájára, ha színész az istenadta, akkor megkapja a maga Oscarját. Már, ha megérdemli és amerikai… J.K. Simmons öblös orgánumával, karakteres arcával és biztos teljesítményével már eddig is számtalanszor bizonyította rátermettségét, elég csak a Juno-ban, vagy A Főnök című krimisorozatban játszott markáns szerepeire gondolni, a Whiplash sziklakemény zenetanárjával azonban idén elérhető közelségbe került számára az Oscar-szobor is (mivel azt mintegy megelőlegezendő, a Gloden Globe-ot már zsebre tehette, mint legjobb férfi mellékszereplő). Nem mintha a film főszerepében látható Miles Teller olyan gyenge lenne, sőt! Ő tán még keményebben megdolgozik a sikerért, s bár annyira izomból képtelenség jól dobolni, ahogy ő csinálja, vegyük figyelembe, hogy ő mégiscsak egy tehetséges, fiatal színész és nem jazzdobos-tanuló, mint azt a szerep megköveteli…
Persze, Tellernek nem teljesen ismeretlen a dobok püfölése, hiszen 15 éves kora óta dobol, de az biztos, hogy a valóságban soha nem lesz belőle egy Buddy Rich, egy Philly Joe Jones, netán egy Art Blakey. Ennek ellenére, tökéletes illúziót kelt a filmen a dobjátéka, sőt mi több, még a pergődobra freccsenő vére is igazi… de nem spoilerezem el a lényeget. Legyen elég annyi, hogy egy pillanatra sem hiszem, hogy a filmen látható zenészek csupán imitálják a zenélést, márpedig ez az egyik vesszőparipám, ha egy filmben zenél valamelyik karakter. Teller, vagyis a Whiplashben Andrew jazzt tanul dobolni az egyik legmenőbb New York-i zeneiskolában, ahol J.K Simmons alakítja Fletchert, a rettegett zenetanárt. A film kettejük küzdelmét meséli el, melynek tétje a minél pontosabb tempó, a minél tökéletesebb, minél precízebb megszólalás. A konfliktus érdekessége az, hogy bár mindketten ugyanazt a célt kívánják elérni, csak éppen ehhez Andrewnak saját korlátait kell átlépni, amihez Fletcher elviselhetetlenül brutális pedagógiai stílusa szükséges. A séma ismert, edző vs. sportoló, kiképző őrmester vs. kopasz újonc, mester vs. tanítvány, ezúttal dobos vs. karmester. Ha mellé ütsz, ha késel, ha sietsz a tempóban, meghalsz.
Jazzrajongó filmbuziként nem érhet nagyobb öröm, ha egy olyan filmmel találkozom, mely a jazz lényegét kívánja megfogni, filmes nyelven, filmes eszköztárral. Damien Chazelle filmje méltán nyitotta meg a 2014-es Sundance fesztivál versenyprogramját, és nem véletlen az az öt Oscar-jelölésig vezető, igen komoly kritikai siker is, hiszen ezt a feladatot a Whiplash nagy százalékban teljesíti. Chazelle természetesen nem légből kapott témába fogott e filmmel. Korábbi forgatókönyve, mely a Hibátlan előadás című, messze nem hibátlan film (nem ő rendezte) alapjául szolgált, már egy zongorista történetén keresztül meglehetős alapossággal felboncolta a hibátlan zenei előadás paráját, amit egy zenész átélhet egy “sorsdöntő” koncert alatt. Andrew itt a világ legjobb jazzdobosa szeretne lenni, és ennek mindent alá is rendel, még a társas kapcsolatait, a családi békét is. Andrew fanatikus. Nem biztos, hogy minden tehetsége megvan a céljához, de energiája van – és ezt érzi meg benne Fletcher, aki egy hiéna szívósságával, egy oroszlán felsőbbrendű hatalmi terrorjával és egy kígyó érzéketlenségével próbálja előhúzni a srácból a profi zenészt.
Muszáj megjegyeznem, hogy a filmben megszólaló zenei stílus a például a fentebb említett Buddy Rich nevével is fémjelzett virtuóz, energikus, kemény bigband-jazz, melynek lényege a tökéletes hangszertudás és a metronómszintű pontosság, az érzelmes, csúszkálós hangulati elemek, a jazz szívre ható, szabad, improvizatív, játékos jellegének háttérbe szorulása mellett. Pontos ellenpontként viszont a jazz eme fő jellegzetessége is megjelenik a történet, ráadásul éppen a fordulóponton, és éppen Fletcher előadásában. Csak azért, hogy még teljesebb legyen a kép.
Bár akciódúsnak messze nem tekinthető a nagyjából 80%-ban egy próbateremben zajló történet, a felhangzó zene ritmusától hajtott virtuóz vágásnak (és hangkeverésnek), valamint a két szereplő között feszülő, lüktető és vibráló “energiahídnak” köszönhetően kifejezetten izgalmas film ez. Andrew és Fletcher asszója emellett pontosan meséli el a művészi alkotás ihletett pillanatához vezető vérverítékes munka jelentőségét is, azt a civilek számára elképzelhetetlen mániákusságot, azt a önpusztításig menő önfeláldozást, mely nélkül nincs, nem létezik kreatív alkotótevékenység. A zenében sem, de más művészeti formában sem. Sőt, a sportban sem, semmiben sem…
Akinek ez fontos, annak e film megtekintése kötelező, akár okulás-, akár igazolásképpen. Akinek nem, az, Fletcherrel szólva, húzzon el a picsába.
Asanisimasa: 9/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 
“soha nem lesz belőle egy Buddy Rich, egy Philly Joe Jones, netán egy Art Blakey”
És Gene Krupa már említésre sem érdemes???? 🙂
Volt egy smiley is a végén, valamiért leszedte.
Well yeah. A filmben konkrétan Buddy Rich és Philly Joe Jones van megemlítve, többször is és a srác, Andrew is Buddy Rich lemezeiről leste el a különböző ritmusképleteket. Art Blökit csak én tettem már hozzá, mert ő meg az én egyik kedvencem – így viszont Krupának is helye van a sorban. Meg amúgy is, de hálistennek, akadnak remek jazzdobosok még rajta kívül is szép számmal, minden stílusban, Elvin Jonestól Billy Cobhamig és Famodou Don Moyétól Jack DeJohnette-ig. Estébé. 🙂
22 perc után igazán lenyűgözött a film, átteszem plazma tv-re a monitorról… majd beszámolok. eddig remek.
nem csalódtam benned, valóban remek film, 8/10 idén a legjobb 🙂
😉
Nagyon jó példa ez a film arra, hogy mennyire rossz irányba halad már az amerikai független, emberközeli film is.
Itt is legyen minden több, nagyobb, brutálisabb. Mr. Miyagi-nak csak egy kicsit kellett durcásnak lennie, és még 10 éve is elég volt, ha Eastwood rámordult egy cseppet Swankra. Ma már ez kevés: a mester legyen egy pszichopata szadista állat, nem kevesebb (aki, tegyük hozzá, egy hetet se taníthatna semmilyen suliban).
Csakhogy a túlzásba vitt tragédia az már komédia, és itt ez történik. Annyira over-the-top az egész film, hogy az már vicc. A balesetes jelenetnél konkrétan felröhögtem. Mi lesz 5-10 év múlva a formula? Repülőgép-baleset után nyeri meg a mindent eldöntő meccset a főhős? Vagy nyílt szívműtét után?
Emiatt nem működik a dráma sem, mert ennek a két karikatúrának a párharcát én egy percig nem tudom komolyan venni. Így aztán tétje sincs ennek az egész bohóckodásnak.
A színészek jók, a rendezés is, de ettől függetlenül ez egy végtelenül ostoba, céltalan, nagyon-nagyon rossz film.
Hát nézd, van az úgy néha, hogy kell valami furcsa, extrém. Abban viszont tévedsz, hogy ez lenne az “új tendencia” az amerikai és/vagy független filmben, pont hogy nem. Lásd szinte az összes többi példát a Sundance utóbbi 5 évének felhozatalából, melyek már olyan szinten banálisak és hétköznapiak, hogy az már nekem fáj, pedig én bírom a szürkét és a fekete-fehéret. Persze, a Whiplash bombasztikus, bizarr és abszurd történet, de ez amúgy mióta baj? Pedagógusként pedig azt mondom, hogy bizony, vannak ilyen tanárok, sőt, még ilyenebbek is, az edzői karról nem is szólva. Ilyen diákok is vannak, nem is kevesen. (Mellesleg, ezt a faszit, a karmestert is kirúgták a történetben.) Az a helyzet, hogy igazán komolyan csak így lehet csinálni dolgokat… értelemszerűen, a fanatizmusról sem lehet szolid, csendes, hétköznapi filmet csinálni.
Lehet, hogy ezúttal nem azok vannak rossz sávban, akik szembejönnek… 🙂
Igen, rosszul fogalmaztam. Szóval ez a nagyobbat/többet tendencia utolérte a független filmet is (amúgy tök jogos, amit írsz a Sundance-filmekről).
A stiláris bravúrokkal nincs bajom, ilyen szempontból kiemelkedő a Whiplash. A történet túlzásai zavarnak, amik csak azért vannak, hogy működjön ez az erőltetett sztori. Annyira nagyot akarnak mondani, hogy akaratlanul is nevetségessé válik az egész.
Azt is furcsállom, hogy sehol nem vádolják a filmet propagandával, holott kvázi katedrálist állít ennek az über-poroszos módszernek.
Szerintem szó sincs katedrális-állításról, hiszen a tanár tulajdonképpen belebukik kiképzőőrmesteri módszerébe, és a srác saját mániájából és saját fanatizmusából épül fel. Az a helyzet, hogy csak a mai művészeti életből is tudnék mondani olyan (elsősorban) színházi rendezőket, akik még “ígyebben” dolgoznak. A művészet nem méznyalogatás, babám, ahogy Tóth Jocó színművész mondta volt. Én teljesen reálisnak, mindennaposnak fogom fel az itt látható pedagógiai módszereket, mert láttam, tapasztaltam ilyeneket. Hidd el, sokszor tényleg így mennek a dolgok. Sportban pedig végképp – én kenuztam, ne tudd meg, hogy hányszor volt véres az evező, főleg idény elején és hogy a téli futóedzésen Babettával követett minket az edző és vesszővel ütötte az utolsó hátát, miközben üvöltött – el is küldtük a zuhany alatt a kurv’anyjába, de végül is neki volt igaza. De tudok mostanában agyonsztárolt (amúgy általam is kedvelt) rendezőről, akihez képest JK Simmons maga volt a Waldorf-módszer überliberális éceszgébere…
Sokan hiszik azt, hogy a művészi alkotói munka ilyen könnyed, ide lebbenek, oda lebbenek-cucc. Nem, legtöbbször pont ilyen vért izzadó, verejtékes kínlódás és pont erről van szó, ahogyan ez a film megmutatja. Itt a karmester üvölt, ott a rendező, hogy tehetségtelen teve, húzz el innen a faszba, ha nem tudod megcsinálni ,a mit kérek. Stb. A szelíd, buksisimogató pedagógiát hagyjuk meg a normális embereknek, a művészek viszont nem normálisak – többek között ezért tudnak alkotni.
Ja, és az is igaz, hogy Charlie Parkert (Charlie Parkert, a jazz egyik legnagyobb legendáját!!!) tényleg lehajította egy cintányérral Philly Joe Jones egy piti Kansas City-beli jazzclub színpadáról, mert szerinte rosszul fújt. Ez egy ilyen világ.
Az utóbbi időben a Locke mellett ez volt a másik film, ami odaszögezett a képernyő elé. Lehet, hogy ezeket a sémákat más helyzetben más filmekben már viszontláthattuk, de a környezet és a zene miatt mégis jóval több volt, mint egy átlagos film. Nekem is 9/10.
Én nem emlékszem számottevő értéket képviselő dobos filmre. Minden ízében, pillanatában különleges filmnek tartom.
Jó szó a “bombasztikus”, engem is zavartak a túlzások, de ennek kapcsán néha azt éreztem, hogy direkt játszik az ismert sablonokkal, alaposan feszegetve a határokat.
Variáció egy ezerszer látott témára, viszont olyan szinten áthatja a zene illetve a zenei gondolkodás, hogy attól már egyedi. A balesetet szerintem kihagyhatták volna, amúgy jó feszes kompozíció lett.
A baleset a srác fanatizmusának jellemzésére kellett, hogy nincs számára akadály.
Szerintem anélkül is látszott, mennyire fanatikus, ezt a jelenetet legfeljebb a túlpörgetős dramaturgiai játék részeként tudom elfogadni (végsőkig élezni minden szituációt).
Valamiért csak utólag jelent meg a hozzászólásod, amiben a fanatikus edzőkről és művészekről írtál (és amivel csak egyetérteni tudok),a Fehér tenyért juttatta eszembe. (Bár, úgy emlékszem, nem komálod Hajdut… ;))
Jaja. 🙂 Vagy lásd Van Goghot, aki levágta fülét (mert szerintem nem tudta úgy lefesteni, hogy az tessen neki… 🙂 Ez is elég túlzott, mondhatni melodaramtikus gesztus volt a részéről, legyen akármi is az indoka… Az író elégeti a regényét, stb. De csapatművészetekben, színházban, balettben, és pl. az ilyen végletesen precíz játékot megkívánó műfajban, mint ez a power big band jazz, simán belefér ilyen terrorista pedagógia, ami normális oldalról tényleg túlzónak hathat. Viszont a művészi alkotás, mint lelki és szellemi állapot, nem normális állapot.
Hatásos, reális film, csak az autóbalesetes rész volt kevéssé hihető (8/10).
Látom, időközben J.K. Simmons lett a legjobb mellékszereplő az idei Oscaron. De miért mellékszereplő? Nálam ő is főszereplő volt.
Ezt én sem értem, már azt, hogy mettől mellék egy szereplő és mettől fő… 🙂
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Miért volt érdemes elmenni a moziba 2015-ben? | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Kaliforniai álom (La La Land, 2016) | asanisimasa
Visszajelzés: Filmnapló – 2017. június | asanisimasa
Visszajelzés: Mit nézzünk ma este a tévében? – Szombat | asanisimasa
Visszajelzés: Három tánc (Three Dances, 2018) | asanisimasa