Borítékolom, hogy ez egy olyan film lesz, amellyel kapcsolatban mindenki jobban fog tudni mindent, mindenkinél – már hozzászólásokban, a megoszlott kritikák és a közönség tüntető távolmaradása mellett. A vetítéseken néhány szociológushallgató mellett legfeljebb néhány roma polgárjogi aktivista fog ülni, kevés véletlenül betévedő “civil” néző mellett. Ne így legyen, mert a Viktória – A zürichi expressz nem rossz film. Nem hibátlan alkotás, de fontos, valós témát boncolgat, és nagy odafigyeléssel, türelemmel, becsülendő hitellel mutatja meg azt. Jelzésértékű továbbá az is, hogy kizárólag svájci pénzből -bár nem tudom, kértek-e egyáltalán magyar pénzt- készült a film, mely Svájcban dolgozó magyar prostituáltak életét, motivációit és jellemző sorsát mutatja be, két lány történetén keresztül. Csodálkoznék, ha Andy Vajnán keresztül az EMMI adna pénzt egy ilyen, egyáltalán nem pozitív értékű “nemzetarculatra”… Pedig ez van.

A címszereplő Viktória (Farkas Franciska) roma, valahonnan a nyóckerből, a Dankó utca, Koszorú utca környékéről, két fél-legális életút áll előtte, vagy csinálja, mint a családja (Százér’ a lecsópápriká!), vagy fejest ugrik az ismeretlenbe és hallgatva néhány idősebb sorstársa hívó szavára, megy ő is a gazdag Svájcba kurvának. Az idegen nyelven egy szót sem beszélő lányt a kinti kapcsolat (Junior – Nagy Zsolt, valamint Marina – Pölöskey Erika) avatja be a munkába, majdani szobatársa, a magyar Blondie (Stefanovics Angéla) ellenkezése dacára. Viktória és Blondie történetét Maros Anna írta meg, több mint száz, Svájcban dolgozó magyar prostituált elbeszélése alapján, tehát már csak számszakilag is hitelesnek kell elfogadnunk azt. Anélkül, hogy különösebben tapasztaltak lennénk a pénzért vett szex kalandjaiban (komolyan mondom, hogy nem értem azokat a férfiakat, akik ezért hajlandóak fizetni…), azt azért tudjuk, hogy ez a szakma egyidős az emberiséggel, és a munkafolyamat bonyolítása sem változott sokat az elmúlt néhány ezer évben és ezt le is írták már százezerszer. Ennek ellenére, nekünk, nem beavatottaknak konkrét pofon szembesülni az ember és az emberi szexualitás ilyen mértékű kizsákmányolásával. Megértem azt is, hogy aki benne van, szolgáltatóként vagy szolgáltatást igénybe vevőként, annak ez teljesen természetes – ám azt hiszem, ők éppen nem olvassák ezeket a sorokat. A film sem nekik szól, hanem a svájciaknak, a gazdag nyugatiaknak, valamint a prostitúció (rendkívül összetett) problematikájával hivatásból foglalkozó szakembereknek.

A köznépnek sem szól, ismerve a roma-témában megnyilvánuló, mélyen intoleráns zsigeri rasszizmust, holott az is nyilvánvaló, hogy ezt a szolgáltatást szinte kizárólag a fehérek (magyarok) körében duzzadó igény tarja fenn, semmi más. Senki nem virnyákolna az aluljárókban nyári forróságban és téli fagyban egyaránt, hogy százér’a paprika, ha azt nem venné meg senki. Csak akkor van kínálat, ha arra kereslet is van, mint a piacon – tetszik érteni? És ki az, aki jogosan dobna követ arra, aki magát porba alázva keres 100 frankot ahelyett, hogy másképpen lealázódva keresne, igaz, “megbecsültebb módon”, 50-et? Más lehetőség nincs.

Viktória története tehát hiteles, motivációi igaziak, valósak. Származásának környezetrajza is reális, a benne látható, élő figurák is igaziak és igaziak a svájci “munkahelyet és munkakörülményeket” bemutató jelenetek is. Egyedül a dialógok hatnak néha sután (itt a hatban, mondjuk szombat délelőttönként a piacon, azért még áthallatszik valami odaátról), a filmben bemutatott társadalmi réteg talán nem feltétlenül ilyen kifejezéseket használ, nem így trécsel “spontán”, nem viselkedik ilyen természetellenesen “illedelmesen”, ahogy ezt a filmben látjuk – de a többségében amatőr háttérszereplők nyilván picit feszélyezve érezték magukat a külföldiek kamerája előtt (akik úgysem érzik ezeket a finom különbségeket). Farkas Franciska viszont döbbenetesen hiteles a címszerepben, mint ahogy Nagy Zsolt is “kajakból” hozza a suttyó svájci-magyar stricit. Stefanovics Angéláról már a penetráns módon zseniális Pesti mese óta tudható, hogy nincs még egy magyar színésznő, aki ennyire istenigazából tudna lemenni talajra…

A filmet a forgatókönyvet író Maros Anna svájci férje, Men Lareida rendezte, értelmes, okos odafigyeléssel, talán csak egy kicsit távolságtartó jólneveltséggel, aminek köszönhetően a film csak egy kicsit lett “szebb”, mint a valóság – ami viszont rettenetes, de azt tudjuk jól. Viktória története, bár óriási újdonságokat nem fogalmaz meg, mégis hiánypótló mű ma Magyarországon, a mai Magyarországról, svájci filmként. Asanisimasa: 7/10